– Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy szörnyen rosszul aludtam. Reggelre egészen átizzadom a takarómat.
– Ettől féltem – Peti leült az ágy mellé. – Giovanni, amíg elmesélek Lucynak mindent, gyorsan másold ki a mai leckét, hogy az anyukája ne fogjon gyanút!
Peti Lucyt is megeskette, hogy senkinek nem mond egy szót sem Manonóról, aztán tövire hegyire elmesélt mindent, amit tudott.
– Én egyet nem értek – szólalt meg Lucy. – Miért lopkodja az álomtolvaj az álmainkat? Mi a jó neki ebben?
– Egészen tegnapig én is csak annyit tudtam róla, hogy valamikor régen elűzték a szigetről, mert álmokat lopott. A szigetlakók azt mondják, hogy azért csinálta, mert ezekből az álmokból nyert energiát. Az álomtolvajnak ugyanis nincsenek saját álmai! De a szigeten ennél többet soha nem beszéltek róla, mindig azt mondták, hogy ha foglalkozunk vele, azzal is energiát adunk neki. Ezért aztán évek óta senkinek eszébe sem jutott a létezése, egészen tegnapig, amikor az üzemben leállt az álomkép-szűrő berendezés.” „– Remek. Eddig is rosszul aludtam, most aztán majd nem is merek elaludni. Köszi, srácok.
– Ne izélj már, Lucy… – szólalt meg Giovanni, aki időközben befejezte a lecke másolását. – Pont az volna a cél, hogy megmentsünk téged… És a többieket is, mert ma reggel Zsüli és George sem jött suliba, hárman pedig annyira rosszul voltak, hogy inkább hazamentek a második óra után. Úgyhogy igenis van mit megköszönnöd.
– Ne most veszekedjetek, légyszi! Ígérem, hogy igyekszem megoldást találni, Lucy. És közben apukám is dolgozik az üzemben, hogy letörölje a vírust. Minden rendben lesz, csak még nem tudom, hogyan. Te most pihenj, mi pedig holnap is eljövünk.
Giovanni még elkísérte Petit a csónakig, séta közben pedig a megoldáson gondolkodtak.
– Azt mondtad, azért lopkodja az álmokat ez az izé, mert neki nincsen sajátja, ugye? – kérdezte Giovanni.
– Így van.
– Hát akkor egyszerű a dolog: saját álmokat kell neki adni, akkor majd abbahagyja!
– Hogy ez eddig senkinek jutott eszébe! Hát te egy zseni vagy, Giovanni! – Peti egyetlen ugrással a csónakban termett, és olyan gyorsan evezett hazafelé, mint még soha.” „A sziget kikötőjében édesanyja várta, Petinek azonban most sem a Potrohos Manóhoz, sem máshoz nem volt kedve.
– Anya, megengeded, hogy apa elé menjek az üzemhez?
– Ha szeretnéd, persze. De siessetek haza, mert mára megint esőt mondanak. Évek óta nem volt ennyi eső.
Peti elköszönt, és elindult az üzem irányába, ám a következő sarkon már másfelé fordult. A sámán háza felé igyekezett a dombtetőre.
– Az a kérdésem, hogy hogyan lehetne saját álmokat adni az álomtolvajnak, hogy ne kelljen mások álmait lopkodnia? – hadarta Peti, amint megmozdult az ajtó. A sámán a sziget gyógyítója és fő-fő-fővarázslója volt, fekete haja a bokájáig ért, és olyan magas volt, hogy a mellkasán fekvő farkasfog nyaklánc tollas medálja pont Peti szemével került egy vonalba, ahogy az ajtó szélesebbre tárult.
– Mondhatnám, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozol, fiam, de nem mondom. Álmokat nem lehet csak úgy adni valakinek, az álmok születnek.
– Elvenni lehet, de adni nem?
– Így van.” „– Akkor miért nem mondod mégsem, hogy lehetetlen a küldetés?
– Mert valójában nem teljesen lehetetlen. Volt már olyan a világtörténelemben, hogy valakinek nem voltak álmai, aztán meg lettek.
– De hogyan?
– Aki nem tud nevetni, annak nincsenek álmai. Aki megtanul nevetni, annak álmai születnek. Ez így működik, fiam.
– Akkor az álomtolvaj nem tud nevetni?
– Sosem láttam még csak mosolyogni sem, amikor még itt élt velünk.
– És mondd, sámán, hogyan lehet az álomtolvajt megtalálni?
– Gondolkodj egy kicsit. Mit akar álomtolvaj?
– Álmokat.
– És mikor jelenik meg valahol?
– Amikor álmot lop.
– Na látod. Nem vagy te buta gyerek!
Peti lélekszakadva rohant az álompajzs-üzemhez, hogy még elérje az édesapját. Szerencséje volt, mert apa pont akkor lépett ki a kapun, amikor ő odaért.
– Nem találtam meg a vírust. Ez valami egészen újfajta, és annyira okosan van kódolva, hogy lehetetlen elkapni. Ráadásul már átterjedt a nyugalomgenerátorra is. Ha napközben a gyerekek elkezdenek kezelhetetlenné és vaddá válni, akkor az emiatt lesz. Fogalmam sincs, mit csináljak.” „Másnap reggel a kikötőben senki nem várta Petit. Úgy rohant az iskolába, mintha az élete múlna rajta. Amikor odaért, mintha a legrosszabb rémálmát látta volna valóra válni: a gyönyörű, fákkal teli iskolaudvaron egy nagy csapat gyerek tombolt, tiporták a virágokat, letördelték a fák ágait. Giovanni sehol.
– Ez egyre szörnyűbb! De a legeslegszörnyűbb az lesz, ha az álomtolvaj tőlem is lopni kezd, mert akkor lebetegszem, és én sem tehetek semmit! Meg kell őt találnom!
Peti tudta, hogy Lucyhoz most nem mehet, hiszen az anyukája be sem engedné: iskolaidő van, gyanakodni kezdene. Giovanniék háza felé vette hát az irányt. Úgy volt, ahogy sejtette: Giovanni az ágyat nyomta.
– Téged is megtámadott! Ez borzasztó! Ráadásul ezek csak az első tünetek, hamarosan te is tombolni és kiabálni fogsz, mint a többiek, és akkor már nem tudok segíteni. A vírus megtámadta a nyugalomgenerátort is, az álomtolvaj meg közben vígan lopkod!
– Nekem van egy ötletem – nyögte halkan Giovanni. – Ma este úgy fogok tenni, mint aki alszik, és akkor talán elcsípjük.
– Én pedig már tudom, mit kell tennünk, hogy abbahagyja a lopkodást!