Peti behunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt. Egészen közelről hallotta már a dühös csapkodást, és pontosan úgy lett, ahogyan Imelda megjósolta: egy csapat delfin közeledett feléjük, ám most nem voltak olyan barátságosak, mint Peti álmában.
Az éjsötét víz hirtelen óriási hullámokat vetett, Peti és Imelda pedig egyetlen pillanat alatt a vízben találták magukat. A csónak darabokra törött. A delfincsapat pontosan úgy körözött a két hajótörött körül, ahogyan a cápák szokták megközelíteni az áldozataikat.
– Remélem, tudsz úszni. Bár ki tudja! Lehet, hogy örökre itt maradunk. Vagy a delfinek levisznek bennünket a víz alá! – Imelda megkapaszkodott a csónak egy darabjában. – Nekem már mindegy, de neked még szép álmaid lehettek volna!
– A delfinek nem bántanak, soha! – Peti jó úszó volt, de a tengeri áramlatok erősek: egyre nehezebb volt a felszínen maradnia. Odaevickélt valahogy Imelda mellé, és elkapta a fadarab másik végét. – És ne mondd, hogy mindegy! Még neked is lehetnek álmaid. Ez csak döntés kérdése!” „– Na kis barátom, ha minden döntés kérdése, akkor most légy kedves, és döntsd el, hogy megmenekülünk, mert kezdek elfáradni és fázom is! Már legalább másfél órája lebegünk itt a semmi közepén!
A delfinek, bár valóban nem bántották őket, de nem tágítottak, továbbra is ott cirkáltak körülöttük.
– Biztosan jön valaki… Jönnie kell valakinek, már hajnalodik, anyáék biztosan észrevették, hogy nem vagyok a szobámban. És akkor szólnak a sámánnak, és megmentenek minket!
– Kis barátom, az álmok a legtöbbször nem válnak ám valóra! – mondta Imelda keserűen. Ekkor azonban felvillant a sziget világítótornya, a delfinek pedig hatalmas sivalkodással egy másodperc alatt eltűntek.
– Mi történt? – kérdezte Peti.
– Azt hiszem, megjött a sámán – felelt Imelda ijedten. És valóban: a sámán különleges, lebegő csónakja siklott a víz felett a távolban, de olyan gyorsan, mint egy valódi repülőgép. A delfinek pedig úgy ficánkoltak a csónak körül, mintha a sámán idomított háziállatai lettek volna.” „– Fiús meló, mi? – a sámán olyan hangosan kacagott a történeten, amit Peti előadott neki, hogy a könnye is kicsordult. A kandalló csak úgy ontotta a forróságot, a két csuromvizes hajótörött pedig vastag plédekbe bugyolálva melegedett a hatalmas, faragott lábú asztalnál.
– Forró kakaót?
– Én kérek! – mondta Peti és Imeldára sandított.
– Kell a fenének a kakaód! Mondd ki az ítéletet, aztán legyünk túl ezen az egész utálatos procedúrán. Gondolom, ugyanaz fog történni, mint a múltkor – prüszkölt Imelda, aki nagyon szemtelen azért nem mert lenni; félt a sámántól.
– Majd meglátjuk, Imelda, majd meglátjuk. Először veled is el kell beszélgetnem, méghozzá négyszemközt. Nem szép dolog kisgyerekek álmait lopkodni – a sámán letett egy bögre forró kakaót Peti elé, és szigorúan villant a szeme. – Hozzád is lesz egy-két szavam természetesen. Hányan tudnak már Manonóról? Kiknek árultál el minket?
– Csak Lucy… És Giovanni… És Giovanni anyukája… meg Giovanni apukája. De senki más nem tud semmit, esküszöm! És ők megígérték, hogy nem beszélnek!” „– Ne feledd, fiam, hogy az ilyenekből lesznek a turisták. Először megígérik, hogy nem beszélnek, aztán bekéredzkednek a szigetre, hogy szétnézzenek, végül azon kapjuk magunkat, hogy tele vagyunk idegenekkel, akik úgy fotózgatják a csodáinkat, hogy közben fel sem fogják őket. Megfontolt döntést kell hoznom. De előbb veled foglalkozom, Imelda. Szerinted mit érdemelsz?
– Azt nem tudom, hogy mit érdemlek… De most van egy olyan halvány érzésem, hogy szeretnék itt maradni a szigeten… Visszamenni a régi kis házamba, csirkéket nevelni… Nem is tudom, mit akarok. Sosem volt még olyan, hogy igazán akartam volna valamit.
– Ohó! Úgy tűnik, kezdenek álmaid születni. Ez jó jel! – a sámán Imelda elé is letett egy bögre kakaót. – Azért idd csak ezt meg. Most úgy döntöttem, hogy maradhatsz, de ha a legkisebb jelét is látom annak, hogy újra lopkodni kezdesz, akkor véged van!
Imelda szíve táján valami furcsa érzés kezdett mocorogni. Mi lehet ez? Talán a hála? A megkönnyebbülés? Mindenesetre belekortyolt a kakaóba.” „– Hála az égnek, hogy semmi bajod! – Petit magához szorította az édesanyja. Imelda elfordította a fejét.
– Nem volt jó ötlet az éjszaka közepén kiszökni, Peti, és akkor még finom voltam! Súlyos büntetésre számíthatsz! – apa ritkán volt mérges, de most látszott rajta, hogy komolyan gondolja, amit mond.
– Semmi szükség nem lesz büntetésre – mondta a sámán, miután becsukta Peti szülei mögött az ajtaját. – Hogy még pontosabb legyek: a büntetésről magam gondoskodom.
– A döntésem a következő – folytatta. – Imelda, te visszamehetsz a régi házadba, de nagyon becsüld meg magad! A legkisebb hiba, és repülsz innen, mint legutóbb, de ezúttal végleg! Fiam! – fordult Petihez. – Te nagyon nagy bajt hoztál a nyakunkba azzal, hogy elárultál minket, de már nem tudunk mit tenni. A barátaid – és csak ők – idejöhetnek néha, de csak napközben! Nem alhatnak itt! A büntetésed pedig az, hogy segítened kell Imeldának helyrehozni a régi házát, ami az évek alatt omladozni kezdett, a kertjét pedig felverte a gaz.
Peti verejtékezve Imeldára pillantott. Az öregasszony szeme felcsillant rongyos ruhái alatt: nem lehetett eldönteni, hogy örült vagy dühös volt. A dolog eldőlt; életük, legalábbis egy darabon, összefonódott.