– Mi a feneeeeee! Hát te egyest kaptál!
Félix összerezzent a sipításra, ami élesen metszette át a levegőt a füle mellett. Soha nem utálta még ennyire a húga hangját. Annyira elmélyült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor bejött a szobába és mellé settenkedett. Elöntötte a jeges rettegés.
Mielőtt Nelli rárontott, Félix magába roskadva görnyedt az íróasztala fölött, jobb kezével a fizikakönyve lapjait gyűrögetve, amelyek közé napokkal korábban egy balul sikerült dolgozatot rejtett. Anya tegnap és ma is rákérdezett, hogy kiosztották-e már, Félix mind a kétszer bizonytalan, halvány nemet motyogott.
– A jövő hét elejéig kell már csak kihúzni – gondolta – utána bevallom.
Szégyellte magát a hazugság miatt, de a fizika egyes miatt is: Félix kitűnő tanuló volt, a fizika pedig a kedvenc tantárgya. Egyszerűen elfelejtette, hogy dolgozatot írnak, ennyi. Előző este elő sem vette a könyvet. Amikor Matusek tanár úr kiosztotta a feladatlapokat, annyira megdöbbent, hogy hirtelen azt sem tudta, kedd van-e vagy péntek.
Most pedig ez az idegesítő Nelli kiszúrta az egyest. Tragikus!” „Villámgyorsan becsukta a könyvet, és Nellire meredt, aki diadalmasan feszített mellette, szokásos epres nyalókájával a szájában.
– Ne mondd el anyának… Kérlek! – görbült sírásra Félix szája.
Nelli nem volt egyszerű eset. Amikor csak lehetett, keresztbe tett Félixnek, irigy volt, pletykás és árulkodós. Félix úgy érezte, lelassul az idő ebben a vészjósló csöndben, kezéből, lábából kiment az erő. Tényleg mindennek, mindennek vége.
– Tudom, miért ilyen fontos ez neked… úgyhogy hallgatok – bökte ki végre Nelli.
Félix szívéről hatalmas kő gördült le, legalább egytonnásnak érezte.
– Egy feltétellel.
Na, nem is Nelli lenne, ha simán beleegyezik. De ha így, akkor így.
– Mi az?
– Add nekem a kőzetgyűjteményedet.
Félix tekintete átsiklott az íróasztalon, a tévén, az ágyon, a ruhásszekrényen, és megpihent az óriási polcon, amelyen az évek óta gyűjtögetett, gondosan válogatott és rendezgetett, kategorizált, elképzelhetetlenül nagy becsben tartott ásványai és kőzetei voltak. Mégiscsak bekövetkezett az apokalipszis.” „Félix nem véletlenül rejtegette az egyes dolgozatot, bár tudta, hogy előbb-utóbb kiderül az igazság. Matusek tanár úr is irtó mérges volt a rosszul sikerült feladatlap miatt, de ha anya rájön az egyesre, előbb óriási cirkusz lesz, és ami még rosszabb: ugrik a kirándulás, amire évek óta várt.
Matusek tanár úr ugyanis, Félix nyugdíj előtt álló, idős fizikatanára néhány évvel korábban feltalálta azt az eljárást, amelynek segítségével a Hold légkörét oxigénnel lehet feltölteni, hogy aztán nem sokkal később a Moonwalker & Co. Ltd. nevű cég turistautakat szervezhessen, és turnusokban, űrhajókkal hordja az embereket holdsétára.
Egy ilyen útra fizettek be a szülei hetekkel korábban: szombat reggel indulnak, vasárnap este már jönnek is vissza.
Félix fejében hetek óta csak ez járt, a dolgozat eszébe sem jutott. Nelli persze az egészből nem ért semmit: amióta megtudta, hogy hova utaznak, folyton arról dalol (pedig pocsék ám a hangja), hogy milyen csodás szelfiket fog készíteni odafent. Egy hét alatt kipróbált négy új frizurát is a fotóihoz. Fogalma sincs, mekkora jelentőségű utazás lesz ez. És most jól bele is rondít az egészbe a zsarolásával.” „– Bármit inkább! Kérd az X-Boxomat… Vagy takarítok helyetted egy hónapig! Tiéd a zsebpénzem fél évig! Cseréljünk szobát! Bármit, bármit inkább, csak ezt az egyet ne, kérlek! – Félix kétségbeesetten próbálkozott, de Nelli hajthatatlanul forgatta szájában a ragacsos nyalókát.
– Kőzetgyűjtemény, vagy most azonnal indulok anyához.
Persze, hogy nem az az átkozott gyűjtemény kellett neki. Nellit nem érdekelte a tudomány, az áttetsző hegyikristályt sem lett volna képes megkülönböztetni a szénfekete, vulkanikus eredetű lávakőtől… Tudta, hol fáj a legjobban, és pontosan oda szúrt.
Félixnek villámgyorsan kellett döntenie. Úgy okoskodott, hogy a gyűjteményt végül is bármikor láthatja, végigsimogathatja imádott köveit a húga szobájában is…
– Rendben… – nyögte fájdalmasan.
– Helyes! Ha visszajöttünk, hétfőn átpakolom a köveket magamhoz. Ja, és a szobámba természetesen soha többé nem léphetsz be! – ez volt a kegyelemdöfés. Félix teljesen összeomlott, csendben folyni kezdtek a könnyei. Nelli mindig ugratta őt, amikor valami miatt elsírta magát, de ezeket a könnyeket most nem látta senki. ” „Az indulásig a két nap viszonylagos nyugalomban telt, Nelli olyan kedves volt hozzá, mint még soha. A pénteki reggelinél apa meg is jegyezte:
– Milyen jóban vagytok mostanában! Úgy örülök, hogy két ilyen kedves gyerekem van!
Na persze, gondolta Félix, aki Nelli sunyi vigyora mögött látta, amit látott: a nagy, súlyos titkot, és a könyörtelen alkut, amit kénytelen volt megkötni a húgával.
Végül elérkezett a szombat reggel.
– Gyertek már! Lekéssük a suhanót! – kiabált Félix, aki már hajnali 4-kor fent volt. Anyáék és Nelli még fogat mostak, de ő már rég kivonszolta a bőröndjét az előszobába, és türelmetlenül toporgott az ajtóban.
– Annyira imádom ezt a bizsergést! – kiáltott fel később a suhanón, míg a géptest szédületes gyorsasággal száguldott az erős mágnesek közt.
– Húsz perc, és ott is vagyunk a hangárnál – nézett az órájára apa. Bár a hangár legalább 150 kilométerre volt az otthonuktól, mégis őrült gyorsan odaértek. Ahogy a suhanó lassított, már látszott is a gigantikus rakéta piros csúcsa, melyhez az űrhajó csatlakozott.
