A hófehér egyenruhás kísérők mosolyogva terelték az embereket az űrhajó felé, mintha csak valami film megkoreografált jelenetét játszanák. A tömeggel sodródva Félix látóterében egyszer csak egy magas, pocakos alak jelent meg: maga a szigorú Matusek tanár úr, teljes életnagyságban. A fiú lába földbe gyökerezett.
– Gyere már, te zseb-Einstein! – kiabált rá Nelli, aki általában a legválogatottabb gúnynevekkel csúfolta a bátyját.
– M…megyek – bökte ki, majd az első rémület után keresztülvágott az előtte álló embereken, hogy apa másik oldalára kerüljön, ahonnan már nem láthatta a fizikatanár.
Ővele anyáék szerencsére még sohasem találkoztak, csak a szülői értekezletekre jártak, de azokat az osztályfőnök tartotta. Nelli a suli egy másik szárnyában tanul, szóval ő sem fogja kiszúrni. De ha Matusek észreveszi Félixet, akkor szinte biztos, hogy odamegy hozzá és szóba akar majd elegyedni a szüleivel. És mi mással kezdené a bemutatkozást, mint hogy számonkérő szózatot tart a fizika egyesről?” „Félix esélyei nem voltak túl fényesek. Már szinte hallotta is anya órákig tartó nevelő műsorát az igazmondásról, a hazugságról meg a tanulás fontosságáról, és látni vélte, apa hogyan bólogat a műsor mellé hümmögve és szomorúan. – Ez minimum két hónap helybenjárás – ahogy apa nevezte a szobafogságot.
– Félix! Ne bámészkodj már, mindjárt sorra kerülünk! Gyere ide azonnal! – kiabált rá anya, miközben az emberek elfoglalták helyüket bent az utastérben. Kisvártatva ők is beléphettek. Matusek tanár úr eltűnt a szeme elől, valószínűleg a gép orrához közelebb kapott helyet. Félix elhelyezkedett a kényelmes ülésben, beszíjazta magát, lélekben pedig próbált felkészülni az elkerülhetetlenre.
– Ááá! – a rakéta olyan robajjal és egyre gyorsulva indult, hogy Félix szinte belepréselődött az ülésbe, az erős fülzúgástól pedig Nelli visítozását is alig hallotta. Anya a karfába kapaszkodott, apa pedig anyába, aki a hirtelen terheléstől pár pillanatra az eszméletét is elveszítette. Ettől persze Nelli még hangosabban sivalkodott. ” „A Föld légkörét elhagyva azonban a sebesség egyre kevésbé érezhető és egyenletesebb lett, az ablakon át pedig páratlan látvány tárult Félix szeme elé. Ebből a szemszögből a Föld olyan volt, mint egy nagy, könnyű, kékeszöld labda, amellyel az Univerzum óriásai játszanak lábtengót.
– Nézzétek! – kiáltott fel Félix – A szemben levő ablakon át már látszik a Hold!
– Kedves utasaink! Üdvözöljük önöket a fedélzeten. Elértük az utazósebességet, kicsatolhatják a biztonsági öveket és használhatják a mosdót – hallatszott az utaskísérő hangja a hangszórókból.
A mosdó Félixék széksora mellett volt, az űrhajó farában.
– Két adag kávét ittam az indulás előtt… kimegyek a mosdóba – mondta apa, majd bezárult mögötte az ajtó. Ekkor Félix az orr felől Matusek tanár urat látta közeledni. Nyilván ő is túl sok kávét ivott. Talán már a beszálláskor észrevette Félixet, most pedig éppen felé tart.
Akárhogyan is, Félix az előbbiben reménykedett, úgyhogy kilátás ide vagy oda, hirtelen elhatározással lebukott az ülése elé, mintha keresne valamit. ” „– Fééélix! Mit kereseeel? – nyávogta Nelli, jó hangosan. – Csak bekötöm a cipőmet – sziszegte Félix, fél szemmel a tanárra sandítva, aki mit sem sejtve álldogált a mosdó előtt, várva, hogy szabaddá váljon. Pár másodperc múlva apa kilépett onnan, átadva a helyet a tanár úrnak. Félix hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, közölte, hogy neki nagyon kell pisilnie, és azzal a lendülettel bevágódott a női mosdóba, amit azonmód magára is zárt.
Úgy öt perce kuksolt az ablaktalan helyiségben, amikor anya aggodalmasan kopogott.
– Jól vagyok – nyögte Félix. – Csak megy a hasam… – Hirtelen nem tudott jobbat kitalálni.
– Tíz perc múlva landolunk! – szólt anya ingerülten.
– Tudom, anya, de ez nem így működik… – próbálkozott Félix, a hatás kedvéért még a csapot is megnyitotta.” „– Kedves utasaink! Kössék be magukat, mert hamarosan Holdat érünk – szólt újra az utaskísérő, majd pedig Félix érezte, ahogy a gép lassan szilárd talajt fog. Várt néhány másodpercet, nagy levegőt vett, kirontott a fülkéből, és mindenkin átvágva az ajtóhoz rohant, hátrasandítva, hogy látja-e a fizikatanárt a tömegben.
– Fééélix! Hova mész? Féééélix – Nelli visítva utána eredt, hiába kiabáltak anyáék.
Az űrhajó ajtaja nagyon lassan nyílt ki, de még éppen időben: Félix kivágódott rajta és elrohant, mielőtt Matusek tanár úr látóterébe került volna. Nelli szaladt a nyomában, ahogy csak tudott.
Mire anyáék kiértek az utascsarnokba, a két gyerek már sehol sem volt, eltűntek a tömegben. Apa pánikba esve toporgott, anya pedig az információs pult felé vette az irányt, hogy segítséget kérjen.
– Nem láttak itt két gyereket elszaladni? Egy kisfiút és egy kislányt. Úgy ekkorák voltak – mutatta anya a recepciósnak, de ekkor a gyerekek már messze jártak.