Tovább ömlött volna belőle a szó, de apa közbevágott:
– Hagyd már őket egy kicsit. Képzeld, mennyire megijedhettek, és mennyire fázhatnak! Na, gyertek, szálljunk fel a buszra, melegedjetek meg. Borzasztóan aggódtunk értetek! – mondta, miközben felsegítette a gyerekeket a magas holdjáróra.
Amikor már biztonságban, meleg takarókba burkolózva zötyögtek visszafelé, apa megkérdezte:
– Kinek az ötlete volt így elfutni?
– Közös ötlet volt… nem akartunk elfutni, csak kicsit szétnézni… aztán meg jól eltévedtünk, de Félix kitalálta, hogy ha elérjük a tornyot, onnan biztosan tudunk segítséget kérni – hadarta Nelli, és a bátyjára kacsintott.
– Valamit el kell mondanom – sóhajtott egy hatalmasat Félix, majd szépen sorjában elmesélte a fizika egyest, Matusek tanár urat az űrhajóban, a színlelt hasmenést és a pánikszerű menekülést is. Arról azonban nem szólt, hogy Nelli tudott az egészről. Ez maradjon az ő közös titkuk.
Mire a történet végére ért, a holdjáró leparkolt a csarnoknál, ahol már várt rájuk egy nagyobb busz, hogy a szállodába vigye őket. ” „– Azt ugye tudod, Félix, hogy ennek az égvilágon semmi értelme nem volt? Ha beszámoltál volna az egyesedről, ez az egész nem lenne. És mi lett volna, ha valami nagy bajotok esik? – kezdte volna anya, de apa oldalba bökte.
– Nem dől össze a világ, ha kapsz egy egyest – folytatta sokkal szelídebben.
– Én csak azért vagyok dühös, ha rosszabb jegyet kapsz, mert tudom, mennyire okos vagy, tanulnod sem kell, és mégis megvan mindenből a kitűnő… Csak azt szeretném, hogy sikeres legyél. De úgy tűnik, kicsit túllőttem a célon.
Már a szálloda felé robogtak, amikor apa egyszer csak felkiáltott.
– Nahát! Az a fizikatanár, aki segített titeket megtalálni, biztosan a te tanárod volt!
– Nagyon magas, kopasz, pocakos?
– Pontosan!
– Akkor ő volt – sóhajtott Félix, aki a tanár úr haragjától még mindig tartott egy kicsit.
– Mindjárt vele is találkozhatsz, ott lesz ő is a szállodában, azt mondta, mindenképpen megvár titeket – mosolygott anya.” „– Őrült okos ember! – folytatta apa. – Hatalmas kavarodás lett miattatok, már órák óta mindenki titeket keresett, persze először a csarnokon belül. Többször bemondták a neveteket a hangosbemondón is, amikor a tanárod odajött, és intézkedni kezdett. Kikérdezte az ott állókat, hogy látott-e titeket valaki kiszaladni, hogy milyen gyorsan és melyik ajtón futottatok ki, milyen irányba. Aztán papírt és tollat kért, és a gép landolásának időpontjából, meg azokból az információkból, amiket a szemtanúk mondtak, szépen kiszámolta, hogy körülbelül merre futottatok el, és hol tarthattok. Bámulatos volt!
– Igen, ő tényleg nagyon okos… – motyogta Félix. Nelli megfogta a kezét, és bíztatóan rámosolygott, majd előre ment a sofőrhöz.
– Elnézést, sofőr bácsi! Nem tudna egy kicsit lassabban menni, hogy megnézhessük a tájat?
A holdjáró sofőrje lassított, és míg a szállodához értek, Félix lelkesen elmesélt húgának mindent, amit a Holdról tudott.” „A szálloda halljában ült a tanár úr, az egyik fotelben, hosszú lábait egymáson átvetve egy folyóiratot olvasott éppen. Izgult ő is a gyerekekért, meg akarta várni, amíg visszaérnek. Nagyon meglepődött, amikor meglátta Félixet, aki neki is töredelmesen bevallotta az egész kínos történetet. Mire a végére ért, Matusek tanár úr a térdét csapkodta a nevetéstől, még a könnye is kicsordult.
Félix és Nelli zavartan bámulta, anya és apa sem értette, hogy mi ennyire vicces.
– Félix! Ugye tudod, hogy az egész osztály egyest kapott arra a dolgozatra? Nem is értettem, irtó dühös voltam, hogy senki sem tanult. Tudom, hogy hirtelen, bejelentés nélkül írattam, de hidd el, nem csak nektek fájt, hogy mindenkié ilyen lett. Legközelebb óráról órára tanuljatok.” „A két nap olyan gyorsan telt el, mintha csak két perc lett volna. Matusek tanár úr volt az idegenvezetőjük, azt viszont Félix lelkére kötötte, hogy egyetlen kavicsot sem vihet haza.
– Mindent a szemnek, semmit a kéznek!
Félix egész addigi élete legeslegjobb két napját töltötte el a Holdon.
Vasárnap este már a saját szobájában készült lefekvéshez, amikor Nelli bekopogott hozzá.
– Tudom, hogy nem lett volna szabad, de hoztam neked valamit.
Ahogy a bátyja közelebb lépett, nem akart hinni a szemének: egy gyerektenyérnyi holdkőzet lapult Nelli kezében.
– Tudtam, hogy te betartod a szabályt, de engem nem kért erre senki. Nézd, ideteszem a legelőkelőbb helyre, a középső polcra! – mondta, miközben a helyére igazította a nagy, csillogó felületű szürke követ.
– Aztán majd mutogasd meg holnap, hogy mi micsoda a gyűjteményben! – mondta, aztán kimasírozott, ahogy szokott, bevágva maga mögött az ajtót.
– Van, ami nem változik – mosolygott magában Félix már a takaró alatt, és elhatározta, hogy másnap azért mégiscsak Nellinek adja az egyik legszebb ametisztjét.