Peti hetek óta próbálta kitalálni, mi épül a kerítés túloldalán. Mindig foglalkoztatta, ha valami mozgást észlelt – odaát, a rendes világban. A gyermekotthonban, ahol élt, biztonság és állandóság vette körül, ami azért időnként unalmas tudott lenni.
Ma is figyelte, ahogy jöttek-mentek az emberek, a gépek, ásták a földet, hordták a homokot, majd zöld kockákat fektettek le. Mindenféle rudak, csavarok, szerszámok jelentek meg, majd színes tárgyak: piros csövek, egy nagy sárga valami és sok zöld rúd.
Petinek idáig fogalma sem volt, hogy mi készül, a mai nap azonban rájött: a nagy sárga izé, amit az előbb állítottak fel, csak egy csúszda lehet. A piros kör alakú csövek is egymásra kerültek: egy rakéta alakú mászóka lett belőlük, a zöld rudakból pedig egy hinta tartóoszlopai: játszótér épül!
Volt azonban egy játék, ami a hintánál, a csúszdánál és a mászókánál is jobban érdekelte Petit: a drótkötélpálya. Egyszer látott ilyet egy könyvben, onnan tudta, hogyan kell használni.
– Felmész a kis dombra – mondta magának –, megmarkolod a vastag drótkötélen lévő csúszka két fogódzkodóját, elrúgod magad, és zsupsz – repülsz!” „Peti mindennél jobban szerette volna kipróbálni a drótkötélpályát. Akkor ő is repülhetne, mint Pán Péter, a kedvenc mesehőse.
– Találjátok ki, hova megyünk ma, gyerekek! – mondta Csingiling tanárnő az aznapi tesiórájukon. – Építettek a szomszédunkban egy új játszóteret, ma lesz az átadó ünnepség, mi is megyünk!
Peti szíve majd kiugrott a helyéről. Megnézik a játszóteret. Átmennek együtt és kipróbálhatja barátaival a drótkötélpályát. Csingiling tanárnő mindenkinek meghagyta, hogy öltözzenek fel – rendes, de játszós ruhába, mert az ünnepség után ottmaradnak kicsit játszani.
Át is mentek délután, végighallgatták a tikkasztó melegben a polgármestert. A beszéd után, mikor a többi idegen gyerek elkezdte megrohamozni a játszóteret, egy öltönyös felnőtt félrevonta Csingiling tanárnőt, s heves kézmozdulatokkal magyarázott neki valamit a sajtóról, meg hogy nem kellene az intézetiseket a többi gyerekkel… – hozzátéve: – Ugye megérti?
A tanárnő szomorú arccal tért vissza hozzájuk.
– Gyerekek, most mégsem próbálhatjuk ki a játszóteret. Talán majd máskor.” De nem mentek át a játszótérre másnap és harmadnap sem. Peti szörnyen csalódott volt. Még szerencse, hogy elterelte a figyelmét a készülődés a nagy mérkőzésre. Peti imádott focizni, ő volt csapatuknak, az Elveszett fiúknak a kapitánya. A csapat tagja volt még Tülök, akit jobb híján fedezetnek osztottak be, mivel se támadni, se védekezni nem tudott igazán – úgy tűnt, elkerüli a labda. Majszi, Peti élénk, mozgékony barátja Petihez hasonlóan csatár volt a csapatban. Majszi vakmerősége sokszor jött jól Petinek, remek támadásokat tudtak együtt végigvinni. Pehely, a másik csatár kevésbé volt ügyes, de halálosan megsértődött volna, ha nem a csatár posztjára állítják. Tülök mellett Göndör volt a másik fedezet, szintén elég kétballábas, de Tülökkel ketten azért általában összehoztak valamit. Hátvédként pedig mindig az Ikrek álltak be, nem lehetett tudni, hogy melyikük melyik oldalon, mert mindenki folyton összekeverte őket, még Csingiling tanárnő, a csapat edzője is. A kapuba meg szinte mindig más állt be, sosem tudtak állandó embert keríteni a posztra. „Mondanom sem kell, hogy az Elveszett fiúk csapatnév is Peti kedvenc könyvéből, a Pán Péterből származott. Petit – és barátait is – elhagyták a szüleik, ezért éltek itt, a gyermekotthonban. Szeretett itt élni a barátaival, a gyermekotthon az ő számára gyermekek otthonát jelentette, egy meghitt, vidám helyet. Hook tanár urat, az ellenfél focicsapat edzőjét ki nem állhatta Peti, mert egyszer kigúnyolta a Pán Péter miatt.
– Te vagy Pán Péter, aki elszökött otthonról, igaz? – kérdezte olyan mosollyal, hogy nem lehetett tudni, vajon gúnyolódik-e vagy sem.
Hook tanár úr nem edzett minden nap a csapatával, akiket Petiék Kalózoknak hívtak. Azok idősebb fiúk voltak, és lenézték Petiéket.
– Simán megverünk titeket a meccsen – mondták mindig –, úgy kikaptok, hogy megbánjátok, hogy valaha labdába rúgtatok!” „Egyik délután, pár nappal a játszótér-átadó ünnepség után Petiék a gyermekotthon udvarán fociztak.
– Ezt fogd meg! – kiáltotta Pehely Petinek, s jókorát csavart a labdán. Peti megpróbálta fejjel levenni, de nem tudott elég magasra ugrani. A labda a kerítésnek csapódott, majd leesett a sarokba.
– Nézzétek! Itt van egy lyuk a lécek alatt. Hogyhogy nem vettük eddig észre? Tartsunk szünetet, mindjárt jövök! – vetette oda Peti a többieknek, aztán gondolkodás nélkül átbújt a lyukon.
A többiek értetlenül nézték egymást és Peti hűlt helyét. Ahogy átpréselte magát a kerítés alatt, rohant is a játszótérre. Sosem volt még ilyen izgatott, hihetetlenül szabadnak érezte magát. Végre közelről is láthatta a jobbnál jobb játékokat: a csúszda köré egy vár volt építve, és a várkapuból lehetett lecsúszni a vizesárokba, a homokozóba, amit várfal vett körül. A drótkötélpálya egy őserdőben volt, két fa között feszülő indát mintázott. A rakéta alakú mászóka tetejét csillagos égbolt borította, a csúcsáról meg lehetett érinteni a bolygókat, a napot és a holdat.