– Hahó! Rólam elfelejtkeztél? – Panna kaparászást érzett a zsebében.
Jaj, a tündér! A nagy kavarodásban el is felejtette, hogy mi – pontosabban ki – van a nadrágzsebében.
– Bocsánat! Csak annyira ijesztő az egész… És még mindig füstöl – mondta, miközben helyet csinált a tündérnek, hogy legalább félig kimászhasson a zsebéből.
– Menjünk arrébb, nagyon büdös van! A szárnyam még mindig fáj, éhes vagyok és szomjas, nem tudom, hol vannak a társaim, és ég az otthonom – a hüppögéstől alig lehetett érteni, mit mond.
Panna óvatosan körülnézett, és behúzódott egy virágzó rózsabokor mögé. Tenyerébe vette a kis lényt.
– Ssst! Nézd, mennyi ember, nehogy észrevegyenek! – csitítgatta. – Most jöttem rá, hogy még nem is tudom a nevedet. Egyáltalán van neved?
– Persze, hogy van! Minden tündérnek van neve. Az enyém Tulipán. A barátaimnak csak Tuli.
– És én a barátod vagyok?
– Még nem tudom. Az vagy?” „– Hát persze. Nem bántalak. Örülök, hogy létezel. Azt mondtad, éhes vagy. Bújj vissza a zsebembe, itt lakom nem messze, hazaviszlek, és adok enni. Egyáltalán mit esztek ti tündérek?
– Most nagyon jól esne valamilyen gyümölcs. És víz! Köszönöm – mondta Tuli, aztán visszabújt Panna zsebébe, és mire hazaértek, csaknem elszundított.
Panna rohant haza.
– Megjöttem! – kiáltott, ahogy beléptek az ajtón. Anya elébe szaladt.
– Úgy örültem az sms-ednek! Ötös matek, hát ez csodálatos! Gyere ide, hadd öleljelek meg!
– Nagyon éhes vagyok és fáradt — nyögte Panna. – Gyorsan kiveszek valamit a hűtőből, és felmegyek a szobámba, lefekszem aludni.
Anya megdöbbent.
– Nem is örülsz a kitűnő bizonyítványnak, Pannikám? Azt hittem, már mehetünk is megvenni a rollert…
– De nagyon örülök, és majd a rollert is megvesszük, de most inkább lepihenek – hadarta Panna. – Van itthon valami gyümölcs?
– Alma és banán van a gyümölcsös rekeszben. De hát… Pannikám! – Panna ezt már meg sem hallotta, rohant a konyhába a hűtőhöz, aztán felszáguldott a szobájába, és magára – pontosabban magukra – csukta az ajtót.” „– Most már előjöhetsz! Van egy kis alma és egy pohár vizet is hoztam. Egyél-igyál!
Tuli éhesen vetette rá magát az almára, a pohár azonban túl nagy volt neki. Panna gyorsan keresett egy aprócska étkészletet, amit még kiskorában kapott az egyik babájához.
– Elmeséled, mi történt?
– Már nincs mit mesélni. Én és néhány társam voltunk az utolsók, akik a végsőkig maradtunk az erdőben – mondta Tuli teli szájjal. – Éppen élelmet kerestünk, amikor kigyulladt az a sok szemét. A nagy, fekete füsttől nem láttam semmit, nem tudom, merre repültek a többiek. Aztán hirtelen nekem ütköztél… és most itt vagyunk. Aggódom értük. – a tündérnek megint sírásra görbült a szája.
– Ne sírj, Tuli! Megkeressük őket! Ha jóllaktál, elmegyünk megnézni, eloltották-e már a tüzet. Biztosan ott rejtőznek valahol a környéken.
– De mi van, ha mind elrepültek már? Vagy ami még rosszabb… Jaj, bele sem merek gondolni! – Tuli már zokogott, apró tenyerében összefolytak a könnyei az alma levével.
– Nem lesz semmi baj! – suttogta Panna, és ő volt a legjobban meglepve, hogy el is hitte, ami mondott.” „– Pannikám, nagyon régóta vagy bent! Baj van? – anya kopogott az ajtón, Panna összerezzent. Elbújtatta Tulit a zsebében, és válaszolt.
– Itt vagyok persze! Bejöhetsz!
– Megjött apa a rendelőből. Van számodra egy nagy meglepetésünk! Gyere le és nézd meg – mosolygott anya sejtelmesen.
Pannának hirtelen eszébe jutott a színjeles bizonyítvány, és legnagyobb vágya: a piros roller. A zsebében lapuló Tuliról is megfeledkezve rohant le a lépcsőn. Jól sejtette!
– Apa! Nahát! De gyönyörű! – bizony, apa mellett ott volt letámasztva a vadonatúj, csillogó piros roller, kormányán a katicás csengővel. Mint egy álom!
– Kipróbálhatom?
– Persze, hiszen neked hoztam! Menj vele egy kört! Szerencsére már elmentek a tűzoltók is. De azért csak óvatosan!
Panna kivitte a rollert a ház elé, és felpattant rá. Oda se hederített a kaparászásra a zsebében, ám Tuli nem hagyta annyiban a dolgot.
– Panna! Ne menj nagyon gyorsan, mert kiesem!
– Ne félj, vigyázok rád! Most elmegyünk, és megnézzük, mi történt az erdővel, jó? Lassan hajtok, ígérem. ” „Az erdőbe érve a tündér felkiáltott.
– Panna, ez szörnyű! Szörnyűbb, mint bármi, amit magamtól el tudtam volna képzelni! – Tuli szinte zokogott, ahogy a feketére égett aljnövényzetből kikandikáló üszkös facsonkokat nézte.
– Ez volt a tisztás, ott laktunk mi, annak a fának az odvában, nézd, majdnem az egész leégett… Ott pedig, a kövek alatt, az unokatestvéremék éltek, most minden csupa korom. Jaj, még a szarvasbogár fészke is leégett, felfalták a lángok az egész fenyőt, aminek a tövében volt…
Panna kétségbeesve nézte Tuli csillapíthatatlan sírását. Fogalma sem volt, mit mondjon.
– Tuli… hol lehetnek most a többiek?
– Nem tudom! Brühühü… látod, sehol senki! Még a tücsköket sem hallom, pedig ők még akkor is zenéltek, amikor már javában égett az erdő. És mindent eláztatott a víz, nézd, micsoda sár van. Repülni még nem tudok a szárnyam miatt, de a földre sem léphetek, mert akkor elsüllyednék. Ez tragédia! – Tuli már olyan hangosan sírt, hogy Panna ijedten nézett szét: nem maradt-e itt egy tűzoltó véletlenül, mert ha igen, akkor most biztosan lebuknak.
– Ne félj Tuli… Minden rendben lesz. – mondta Panna, de már sokkal kisebb meggyőződéssel, mint az imént.