– Na, ha ez a telefon működik, akkor én összeköltözöm a Gembivel! – dohogta Tuli, amikor meglátta a rozoga, összefirkált, ki tudja, mitől bűzlő ősrégi fülkét.
– Csak várd ki a végét!
Panna aprót vett elő a zsebéből, bedobta, és várta a vonalat. Láss csodát: egy másodperc múlva fülsértő búgás jelezte, hogy tárcsázhat.
– Egy, nulla, hét. – mondta Panna hangosan, miközben lenyomta a billentyűket.
– Rendőrség, miben segíthetek? – szólalt meg a vonal túlsó végén egy kedves női hang.
– Csókolom, szeretnél névtelen bejelentést tenni!
– Szervusz, kislány. Mit szeretnél bejelenteni?
– Itt a Levendula utca végén tegnap kigyulladt az erdő. Tudom, ki rakta le és gyújtotta fel ott a szemetét!
– Nocsak, ez érdekes. Mit tudsz?
– Láttam… illetve egy barátom látta az egyik utca végén lakót, akinek zöld kerítése van, elhajtani onnan egy nagy fekete autóval. És előtte látta, hogy kipakolja belőle az abroncsokat meg a szemetet, és felgyújtja.
– És honnan tudjuk, hogy igazat mondasz, kislány?” „Panna tétovázott.
– Onnan, hogy tessék az abroncsokat megnézni. Ennek az embernek legalább öt autója van egy Félhold utcai garázsban. Tessék kimenni és megnézni! Ha egyeznek az abroncsok, akkor biztosan ő volt! – hadarta Panna, és villámgyorsan lecsapta a telefont.
– Ez megvan. – fordult Tulihoz. – Most már csak várunk. De előbb reggelizzünk!
Tuli már olyan rutinosan bújt Panna zsebébe, mintha mindig is ott lakott volna. Ahogy visszaértek a házhoz, már az ajtóból érezni lehetett, hogy valami nagyon finom dolog készül reggelire.
– Bundás kenyér! – súgta Panna a zsebe felé, mielőtt benyitott. – Most kicsit legyél türelmes, először eszem anyáékkal odalent, aztán felmegyünk a szobámba, és te is ehetsz!
A reggeli nagyon ízlett Pannának.
– Ezért aztán megérte várni! – mondta később Tuli odafent, Panna szobájában. – Ez talán még a palacsintánál is finomabb! Tudod, mit bírok a legjobban az emberekben? Persze csak most, hogy ismerlek. Azt, hogy ennyire észbontóan finom életeket esztek! – mondta teli szájjal.
Aztán egyszer csak sziréna hangja hasított a jóízű csámcsogásba.” „– Már itt is vannak! Gyere az ablakhoz!
Panna a tetőablakhoz rohant, ahonnan szinte az egész utcát be lehetett látni. És valóban: egy rendőrautó parkolt le a hatalmas, zöld kerítéses ház előtt az utca végén.
– Nem fogjuk hallani, mit beszélnek…
– Dehogynem! – rikkantott Tuli, és már repült is ki a nyitott ablakon. – Majd én kihallgatom! Te várj itt.
– Vigyázz, észre ne vegyenek!
– Na, de Panna. Évszázadok óta itt élünk, és még egyetlen ember sem vett minket észre. Szerinted most fogom elrontani a rejtőzködést? – huss, Tuli már el is rebbent az ablakból.
Innen egészen úgy tűnt, mintha valami színes kis bogár körözne a háztetők fölött, kisvártatva Panna már nem is látta, merre repül. Annyit látott az ablakból, hogy két rendőr szállt ki az autóból, becsengettek a házba, aztán hosszan nem történt semmi. Végül a rendőrök visszaszálltak a kocsiba, és a hátsó ülésre beültették a copfos embert is. Elhajtottak a Félhold utca felé.
Tuli az arcán boldog mosollyal tért vissza az ablakon át.” „– El fogják kapni! Azt mondták neki, hogy meg kell mutatnia a garázsát! A copfos nagyon dühös volt, mindenféléket mondott, hogy ebből hatalmas per lesz, meg hogy az államtitkár a barátja. Tényleg, mi az az államtitkár? Mindenesetre jól begurult, de be kellett ülnie a rendőrautóba. Azt mondta neki a rendőr, idézem: Nincs mese!
– Nagyszerű! – lelkendezett Panna.
– És most mit csinálunk?
– Most várunk.
Nem kellett sokat várni. Egy óra múlva anya kopogott a szoba ajtaján: Tuli gyorsan elbújt.
– Pannikám, képzeld! Kijött a rendőrség ahhoz a pasihoz. Állítólag őt gyanúsítják a gyújtogatással! Azt mondja a Marcsi, aki a szomszédja, hogy az egyik ritka sportautójának a régi, elhasználódott abroncsait dobta ki az erdőben. Valaki névtelen bejelentést tett ma reggel, telefonon. Innen, a Félhold utcai fülkéből. Marcsi mesélte, hogy őt is kérdezték a rendőrök, ki lehetett a bejelentő, de nem tudott válaszolni. Állítólag egy gyerekhang telefonált. – nézett anya Pannára kicsit szigorúan.” „– Jó, bevallom, én voltam az. Ma reggel… mert nem akartatok segíteni!
– De mégis, honnan tudtad, hogy ő volt?
– Azt nem mondhatom el, anya. Ne haragudj.
Ez a válasz nem tetszett anyának, de egyelőre úgy döntött, annyiban hagyja a dolgot. Előbb-utóbb úgyis kiderül.
– Anya, mi lesz most a copfossal?
– Semmi. Ez nem olyan nagy bűncselekmény, valószínűleg kap majd valami pénzbírságot, amit nevetve kifizet. Kihallgatták, de már otthon is van. Szabadlábon védekezhet, ezt így mondják.
– De hát ez szörnyű! Az az erdő, anya… Nagyon sok állatnak volt az otthona! És csupa szemét volt, és a patak is régen kiszáradt, mert az emberek ilyen hülyék! Most meg le is égett, és senki nem csinál semmit…
– Hát, talán tehetünk mi is valamit, de semmi garancia, hogy sikerül – gondolkozott el anya. – Emlékszel arra az erdőre, ahová régebben gombászni jártunk? A szomszéd város mellett. Ott most egy nagy pláza van és egy parkolóház, de annak idején mi megpróbáltuk megakadályozni, hogy felépüljön. Az sajnos nem sikerült, de ezt a kiserdőt talán védetté nyilváníttathatjuk. Talán még nincs késő.