– De hát mi történt azzal az erdővel? – kérdezte Panna, és most már Tuli is nagyon fülelt a zsebében.
– A copfos megvette az erdőt tavalyelőtt, és már akkor közölte, hogy plázát fog építtetni a helyére. Akkor készítettünk egy petíciót – a szomszéd város lakói, és szinte mindenki aláírta, aki a környéken lakik. Majdnem 25.000 aláírás gyűlt össze. Emlékszel, apa azért járt akkoriban olyan későn haza, mert minden házba becsöngetett a petícióval. Hetekig küzdöttünk, aztán mégis kivágták az erdőt, most meg ott az a hatalmas betonszörnyeteg a helyén.
– De mi köze ennek a mi erdőnkhöz? – kérdezte Panna döbbenten.
– A pasi most azt mondta a rendőröknek, hogy ez az erdő is az övé, úgyhogy azt csinál benne, amit akar. Attól tartok, itt is építeni akar valamit, talán egy szállodát a szép kilátás miatt a völgyre…
– Anya, az nem lehet! Meg kell akadályoznunk! Ha oda szálloda épül, akkor soha többé nem jöhetnek vissza…
– Kicsodák, Pannikám?
– Az állatok. A békák. A bogarak! És mi nem játszhatunk ott többet, és az szörnyű lenne!
– Kitalálunk valamit.” „Amikor délután apa hazajött a rendelőből, anya és Panna mindent elmesélt neki. Tuli Panna zsebében kuksolt, felváltva sírt és reménykedett. Aggódott a társaiért. Még Gembiért is, pedig ő aztán igazán kiállhatatlan volt.
– Megmondom, mit csinálunk – szólalt meg apa hosszas gondolkodás után. – Egy országos petíciót indítunk. A következménye hatalmas botrány lesz. Az egyik betegem, aki éppen ma volt nálam gyökérkezelésen, az egyik nagy kereskedelmi tévénél dolgozik. Felhívom, hogy mit tehetünk.
Apa telefonált, és láss csodát: másnap kora reggel egy teljes tévéstáb hajtott be a Levendula utcába, egyenesen a zöldkerítéses ház elé. Kisvártatva Pannáékhoz is becsengettek.
– Jó napot kívánok, a kislányt keressük, aki a bejelentést tette a rendőrségen. – Panna el akart bújni a szobájában, de már késő volt: alig eszmélt fel, már ott is volt az arca előtt az óriási kamera, és egy kedves, fiatal nő mikrofont tolt a szája elé.
– Elmesélnéd a nézőinknek, hogy pontosan mit is láttál?” „Panna remegett, de muszáj volt megszólalni.
– Éppen az iskolából jöttem hazafelé, amikor láttam a fekete füstöt… és akkor hívtam a mobilomról a tűzoltókat, és ott elbiciklizett mellettem egy ismeretlen kisgyerek, és mondta, hogy egy copfos ember egy nagy fekete autóból kirakta az abroncsokat meg a szemetet… de aztán a gyerek elhajtott, és én meg nem tudtam, mit csináljak, és akkor másnap reggel végül mégis telefonáltam a rendőrségnek…
– Nagyon ügyes voltál – súgta a riporter, majd a kamerába nézve folytatta: – Utóbb kiderült, hogy a gyanúsított kétes körülmények között korábban megvásárolta az erdőt, ahova egy luxusszállodát tervez építeni. A környékbeliek petíciót indítottak, hogy a kiserdő megmaradjon. Az egyik utcabéli informatikus ma reggelre egy weboldalt is létrehozott a petíciónak, így, ha ön is szeretné aláírni, azt megteheti a www.mentsukmegazerdot.hu címen. Kévés Mónikát látták, viszontlátásra!
A riport az esti Híradóban ment le. Panna szemlesütve „nézte” saját magát a tévében, a szülei azonban nagyon büszkék voltak rá.” „Országos botrány lett az ügyből. Napokig erről beszéltek a tévéműsorokban, és a rendőrség nyomozásának köszönhetően egyre több piszkos részlet derült ki a copfos emberről. A petíciót pedig már több tízezren aláírták. Tuli repesett az örömtől: éjszakánként kirepült az ablakon, és Panna temperájával apró gumiabroncsokat festett a környékbeli házak ajtaja elé a járdára.
– A Levendula utca környékén kis fekete gumiabroncsok jelentek meg a járdákon. Senki nem tudja, ki készíti a titokzatos ábrákat, de az illető, úgy tűnik, elérte a célját: néhány nap alatt az egész országban elterjedt a furcsa szokás. Egyes városokban már gumiabroncsos matricákkal, és óriásplakátokkal is tiltakoznak az ellen, hogy szálloda épüljön a vidéki kisváros szélén – ilyen és ehhez hasonló hírek szóltak esténként a televízióból.
– Tuli! – kiáltott fel Panna egy júliusi reggelen, miután kinézett a tetőablakon, a zöldkerítéses ház irányába.
– Mi történt? – ásított a tündér, és kikecmergett a babaágyból.” „– Nézd! Az ott egy „Eladó” tábla? – mutatott Panna a zöld kerítés felé.
– Meglesem! – Tuli már röppent is kifelé, és kisvártatva hozta a csodás hírt.
– Az bizony. Egy „Eladó” tábla. És a fekete autó is eltűnt. – Panna levágtatott a lépcsőn a konyhába, ahol anyáék már készítették a reggelit.
– Anya! Apa! A copfos pasi elköltözött! Kint van az a tábla a háza előtt! Mi történt?
– Nahát, te ezt honnan tudod? Innen az ablakból ellátsz odáig? – kérdezte meglepetten anya, de apa a szavába vágott.
– Bizony! Alig vártuk, hogy elmondjuk neked! Ma kora reggeli hír, hogy a pasi nem kapta meg az építési engedélyt a hotelra, és még az is lehet, hogy más bűncselekmények miatt elítélik. Az erdőt természetvédelmi területté nyilvánították! Fantasztikus munkát végeztél!
– VégeztÜNK! – mosolygott Panna. – Megyek egy kört a rollerrel ennek örömére!
Az utcán szelíden siklott a piros roller, Panna zsebéből pedig boldogan kandikált ki a kis tündér.
– Panna! Most már talán megkereshetnénk a társaimat. Elmondhatjuk nekik, hogy visszajöhetnek. Hiszen jövő tavaszra kivirágzik megint minden…
– Ne félj, Tuli. Biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk őket. – kacsintott Panna.