– Nézze, milyen csodálatos! – kiáltott fel a magasabbik idegen.
– Nem akárhol látni ám ilyen vibráló színeket! Látja, milyen mennyei mélykék az a szirom? – tromfolt rá a másik.
– Na és az a másik, amelyik bíborvörösből élénklilába hajlik! Leonardo sem festett ennél szebb színeket! – vette át a szót az első.
Kocsányos bámulta, bámulta a növényt, és szinte fájt neki, hogy nem látott rajta a világon semmit. Nem hogy virágot, még aprócska virágszirmot sem. Egészen megzavarodott: ennyire ostoba lenne? Ezt természetesen nem vallhatta be, így habogva megszólalt.
– Igen… valóban csodálatosan szép… kicsit hasonlít a… arra a…
– Mint egy óriási hortenzia, csak sokkal színesebb! – segítette ki a magasabbik ismeretlen.
– Így van, így van… Nos, köszönöm a fáradozásukat, ez igazán… igazán lenyűgöző – továbbra is a páfrányt bámulta, nem akarta elhinni, hogy nem látja a virágát – Remélem, a holnapi leleplezésre önök is eljönnek – fordult a két idegenhez, nekik azonban már hűlt helyük sem volt: eltűntek az utcai lámpák gyönge fényében.” „Peti késve ébredt a leleplezés reggelén, de igyekezett behozni a lemaradást: Noelnek sem vallotta volna be, de ő is nagyon kíváncsi volt a páfrány virágára. Az igazgató már eleve a botanikus kertbe rendelte az egész iskolát, és ott lesz az összes tévécsatorna, fotósok, újságírók, növényrajongó érdeklődők is. Állítólag még a CNN-től is jön valami riporter. Ahogy Peti leszáguldott a lépcsőn, édesanyja hangja állította meg.
– Peti, baj van! Elfelejtettem, de neked ma 8-ra fogorvoshoz kell menned… Még az üzenődbe is beírtam, csak elfelejtkeztem róla, ne haragudj!
– A fenébe! – gondolta Peti, de azzal vigasztalta magát, hogy ha hamar sorra kerül, 9-re még mindig odaérhet az ünnepségre. Elvégre ezt a szenzációt neki is látnia kell!
Amíg a fogorvos Peti fogát fúrta, a botanikus kertben félelmetesen nagy tömeg gyűlt össze a leleplezésre.
Villogtak a vakuk, tévériporterek és fotósok keresték a legjobb helyeket, ahonnan a leleplezést zavartalanul megörökíthetik.
Kocsányos igazgató rettenetesen izgult, izzadva, reszketve mormolta a beszédet, amivel a nagy eseményre készült.” „– Nagy szeretettel köszöntök minden kedves megjelentet ezen az igazán… különleges eseményen. Sokat gondolkodtam, mit mondhatnék erről csodálatos növényről, amely itt áll előttünk, ezen az asztalon, egyelőre lefedve. Igencsak kényes dolog erről beszélni, hiszen ennek a páfránynak a különlegessége egy olyan dolog, ami sokak számára talán csalódást okoz majd… hiszen hatalmas, hortenziához hasonlatos, ám annál sokkal színesebb virága az ostoba emberek számára láthatatlan. Amikor tehát perceken belül leleplezem ezt a fantasztikus növényt… minden jelenlevőről kiderül majd az igazság – mondta nyomatékkal az igazgató, letörölve homlokáról egy kövér izzadtságcseppet. A botanikus kertben felállított színpad körül érezhetően növekedni kezdett a feszültség. Amikor Kocsányos a növényhez lépett, hogy lerántsa róla a leplet, egy emberként fojtotta vissza mindenki a lélegzetét.
– Íme a világ legkülönlegesebb virága! – kiáltott fel az igazgató diadalmasan, majd színpadias mozdulattal lebbentette fel a páfrányt takaró vékony leplet.” „Néma csend követte a szavait. Az emberek először a páfrányt bámulták, majd tanácstalanul egymást méregették. A diákok közül egy-két bátrabb fel is kuncogott.
Senki nem látott az égvilágon semmit. Egy egyszerű, fonnyadozó páfrány állt a díszes asztalon, egyik levele láthatóan ki volt száradva, virágot azonban nagyítóval sem lehetett volna találni rajta.
Hosszú idő telt el, mire az egyik riporter a döbbenettől alig hallhatóan fel mert tenni egy kérdést.
– És mondja csak, mekkora intelligenciahányados felett látható ez a… nyilvánvalóan nagyon szép virág?
Kocsányos beharapta a szája szélét.
– Száztíz – mondta – A mérések szerint száztíz felett már látható.
A tömeg mozgolódni kezdett, valaki felkiáltott:
– Hű, de gyönyörű!
Egyesek a csodaszép virágot dicsérték hangosan, mások méltatlankodva csóválták a fejüket. Kattogtak a fényképezőgépek. A nagy zsibongásban senki sem vette észre Petit, aki loholva érkezett meg, bal orcája még mindig kicsit meg volt dagadva a fogorvosi kezeléstől. Előrefurakodott a sok ember közt, egészen az asztalig, amelyen a páfrány állt. Elhűlve bámulta a növényt.” „– De hát ezen nincs is semmilyen virág!
Az éles hangra mindenki odakapta a fejét. Síri csend lett. Kocsányos igazgató döbbenten bámult Petire, és próbálta menteni a menthetőt.
– Ha itt lettél volna, fiatalúr, akkor hallottad volna, hogy csak bizonyos… százharmincas intelligenciahányados felett látható a virág.
– Az előbb száztizet tetszett mondani! – kiáltotta Noel, aki időközben a tömegen át odaevickélt Peti mellé.
– Tényleg száztizet mondott! – erősítette meg az egyik riporter.
Hatalmas kavarodás támadt. A diákok a hasukat fogták a nevetéstől, de rázkódott a tanárok háta is, igaz, ők azért igyekeztek titkolni féktelen jókedvüket.
Az igazgató kétségbeesett arccal állt páfránymintás ingében a színpadon.
– Kérem, őrizzük meg a józanságunkat… – mondta, de hangja elveszett a tömeg mind hangosabb kacagásában.
– Igazgató úr, beszélő fikuszt nem fog bemutatni? – kiabált be az egyik szemtelen felsős, amire még őrültebb nevetés tört ki.
A leforrázott Kocsányos arra gondolt, a kamerák előtt már csak arról fogják kérdezni, hogyan verték át.