Az almás házban – és persze a többi házban is – már régen az igazak álmát aludták a lányok, Lotti és Lujza azonban még mindig sutyorgott. Lujza ágyán feküdtek, fejükre húzták a takarót is, hogy ne zavarják a többieket.
– Olyan sok mindent kellene elmesélni… És olyan sok mindenre vagyok kíváncsi én is. Például, hogy apa milyen, amikor mérges? Anya olyankor csak hallgat, és inkább szomorúnak tűnik. A múltkor, amikor azt hitte, hogy nem látom, még sírt is. Anya egy egyetemen tanít, valami irodalmi dolgot, apa mivel foglalkozik? – Lottinak késő estére csak megeredt a nyelve. Egészen szimpatikusnak találta a testvérét.
– Apa sose mérges! Nagyon sokat nevetünk, és mindig viccel. De tényleg mindig, mindennel! És képzeld, számítógépes játékokat tervez. Mindig én tesztelem őket először, nagyon jó móka. Minden hétvégén megyünk valamerre. A múltkor még stoppoltunk is! Londont amúgy nagyon szeretem, csak azt nem, hogy mindig olyan szeles meg hideg. Bár van egy esőkabátom, amiben pont úgy nézek ki, mint egy Among Us-figura. Ismered azt a játékot?
– Igen, de anya sosem engedi, hogy játsszak vele. Szerinte nem tesz jót a tablet egy kilencévesnek.
– Pedig egyszer ki kellene próbálnod…” „Másnap reggeli után Jerome egy nagy busszal elvitte a táborozókat egy hatalmas tanyára, Blanche pedig közölte, hogy ma megismerkednek a lovakkal. Lujza csaknem kiugrott a bőréből, de Lotti tartott egy kicsit a dologtól.
– Még sosem ültem lovon. Olyan nagy és félelmetes…
– Nyugi már! A világ legcukibb állatai a lovak. Nézd csak! – Lujza egy kockacukrot vett elő, azzal csalogatta oda az éppen arrafelé kószáló pónit. Az persze hálásan fogadta az ajándékot, még a kislány kezét is lenyalogatta.
– Miért van neked kockacukor? – kérdezte Marie meglepődve.
– Elcsórtam a reggelinél a konyháról, de sssst! Ne szóljatok senkinek! Van még egy pár, tessék, adok nektek is! – kuncogott Lujza.
A délelőtt ripsz-ropsz eltelt, délután pedig egy levendulamezőre ment a társaság festeni: Blanche óriási vásznakat hozott meg akrilfestéket.
– De hol vannak az ecsetek? – kérdezte Lotti.
– Sehol. Ma az ujjaitokkal fogtok festeni!
– Jeeee! – kiáltott Lujza. – Te nem is örülsz? – nézett a testvérére.
– Hát… csupa festék lesz a ruhám…
– Naná, pont ez benne a jó! – Lujza már nyúlt is a lila tubusért.” „– Ne már! Ne kenj össze! Ez az egyik kedvenc szoknyám!
– Jaj, Lotti, ne nyafogj már annyit! Ez csak festék! Azt mondtad, szeretsz festeni! Hogy festesz otthon? Szkafanderban, nehogy összekend magad? – Marie jót nevetett Lujza viccén, aztán zöld festékes ujját az orrára helyezte.
– Látod? Zöld az orrom, manó vagyok! – Lujzához fordult, és az ő arcára is kent a festékből. Lujza gurgulázva kacagott.
– Gyere, Lotti, legyél te is manó! Ez csak festék, lejön! Apa mindig azt mondja, hogy a boldog gyerek koszos!
– Anya meg mindig azt mondja, hogy a jó gyerek tiszta. Köszi, nem kérek a festékedből. – Lotti egy apró pöttynyi sárga festéket nyomott egyenesen a vászonra, a szemével pedig egy alkalmas fűcsomó után kutatott, amivel szétkenheti.
– Borsószem királykisasszony! Olyan izé vagy!
– Nem vagyok izé, csak nem akarom magam összekenni! Miért nem lehet ezt megérteni? Te meg folyton hangos vagy, ez a nadrágod is elszakadt, és a hajad megint szanaszét van! Mégsem piszkállak.
– Jobb is, hogy nem találkoztunk eddig! Fogalmam sincs, hogy viseltem volna egy ilyen unalmas jókislányt kilenc évig! Szerintem sehogy! ” „A nap további részében Lujza és Lotti egyetlen szót sem szólt egymáshoz. Villanyoltás után is néma csend volt, semmi sugdolózás. Pedig egyik lány sem tudott aludni egészen éjfélig, amikor a kimerültségtől végül elnyomta őket az álom. Aztán, még éppen csak világosodott az ég a házikók felett, amikor…
– Lotti…, ébredj! – Lujza felmászott a testvére mellé a felső ágyra, és megrázta. – Álmodtam valamit! Muszáj elmesélnem, addig béküljünk ki, utána duzzoghatsz tovább!
Lotti hirtelen azt sem tudta, hol van, olyan különös álomból ébresztette fel a testvére.
– Én is álmodtam valamit…
– Tényleg? Majd elmeséled, de először ezt muszáj elmondanom. Egy hatalmas, elhagyott kastélyban voltunk ketten, és a szüleinket kerestük, de sehol sem voltak. Lotti közbevágott:
– Volt egy nagy lépcső egy hatalmas márványterem közepén, ami a padlásra vitt. Két oldalt fáklyák égtek…
– Igen… honnan tudod? – Lujzának elkerekedett a szeme. – És elindultunk felfelé a lépcsőn, te azt kiabáltad, hogy apa…
– Te meg azt, hogy anya…” „Lujza szinte transzba esve folytatta.
– És amikor felértünk, egy csapóajtót találtunk…
– …amin akkora rézkilincs volt, mint a karom. Én nagyon féltem, de azt mondtad, hogy nyissunk be.
– Lenyomtam a kilincset, és egy furcsa szobában találtuk magunkat, amiről tudtam, hogy a tiéd, mert egy anyával közös kép volt a falon, és olyan rend volt, amilyet még sohasem láttam.
– Nem! – kiáltott fel Lotti. – A te szobádba kerültünk, a falon apával közös kép lógott, és iszonyú kupi volt, minden szétdobálva!
– Aztán egy pillanat alatt a kertben találtuk magunkat…
– Ott volt apa és anya is…
– És felültünk egy széles hintára, ami az égből lógott, és apa és anya löktek minket…
– Mi pedig nevettünk. És itt felébresztettél.
– Én is itt ébredtem fel. Lotti, ez csak egyet jelenthet.
Lotti már sejtette, mit fog mondani a testvére, és kicsit meg is ijedt. Éppen, mint az álomban.
– Én meg akarom ismerni anyát, te meg akarod ismerni apát. Ugyanúgy nézünk ki. Öt nap múlva vége a tábornak. Cseréljünk helyet!
– De hogy cseréljük majd vissza?
– Részletkérdés!