– Jaj, apa, ez annyira csodálatos! – Lotti kiengedett haját tépte a szél, a saját hangját is alig hallotta a nagy zúgásban.
– Na, milyen faterod van?
– A legjobb! – egy London környéki úton száguldottak egy oldalkocsis motorkerékpárral, amit apa még a tábor alatt vett. Pontosan úgy fékezett vele egy étterem előtt, ahogyan a filmekben szokás.
– Jöhet az indiai? – kérdezte apa, miközben levette Lottiról a sisakot. Lotti halálra rémült, de nem volt mit tenni.
– Két currys csirkét kérünk, a kiscsajnak extra curryvel, és sok rizst! – Lotti már akkor izzadt, amikor kihozták az ételt. Lassan a szájához emelte a villát, és szinte azonnal eleredt a könnye. Hiába, nem könnyű az ember saját testvérének lenni!
– Gyanús vagy nekem, te lány. Már kétéves korodban két pofára etted a currys csirkét, most meg megríkat? Talán kicseréltek, vagy micsoda? – Lotti látta, hogy apa most is csak viccel, mert a szeme sarkában huncut mosoly bujkált.
– Így is lehet mondani… Kicsit erős ez a francia konyha után. Biztos átszokott a gyomrom!” „Amint anya kitette Laráék háza előtt, Lujza kettesével szedte a lépcsőfokokat a csengőig. Szinte meg se várta, hogy Lara anyukája kinyissa az ajtót, már trappolt is befelé.
– Jaj, Lara, annyi mesélnivalóm van! Jé, egy cica! – Lujza lábszárához egy hófehér perzsamacska dörgölőzött dorombolva.
– Tessék? Ez itt Muri, tudod! Miatta akkor is átjössz, amikor éppen össze vagyunk veszve. – szólalt meg csodálkozva Lara, és megrázta vörös fürtjeit. Hoppá! A cicáról Lotti elfelejtett említést tenni. Lara anyukája közben már el is tűnt a konyhában, hogy a híres ír rakott palacsintát elkészítse ebédre.
– Ja, hát csak úgy megörültem neki, a táborban nem volt macska, és…
– Állj. Nagyon furcsa vagy, Lotti. A bal copfod rosszul van befonva. Nem ismered meg Murit. Rosszat sejtek.
– Gyere, menjünk a szobádba, mindent elmesélek… – adta meg magát Lujza. És valóban, mindent el is mesélt, az ikertestvérét, a megismerkedést, a helycserét. Lara lenyűgözve hallgatta.
– Szóval most Lotti apánál van Londonban, én meg itt… – fejezte volna be Lujza a történetet, de Lara hirtelen lepisszegte.
Lara édesanyja állt a szoba ajtajában, arcán őszinte döbbenettel.
– Azonnal hívom az anyukádat.” „A veszekedésen már túl voltak. A síráson is. Az ölelésen is. Most már csak egy volt hátra.
– Fel kell hívnunk édesapátokat skype-on. El kell mondanunk neki, hogy Lotti van nála, és te itt vagy. Ha ugyan rá nem jött magától.
– Á, azt nem hiszem, azt se veszi észre, ami az orra előtt van.
– Akkor nem sokat változott. – anya már nyomta is a hívás gombot a számítógépen. Hosszan csöngött, hiszen Londonban éjszaka volt, így eltelt egy kis idő, amíg feltűnt apa álmos arca a képernyőn. Aztán amint meglátta, ki van a másik oldalon, rögtön fel is ébredt.
– Rövid leszek. A lányok a táborban találkoztak egymással, és szerepet cseréltek. Nálad nem Lujza van, Lujza itt van velem.
– Apa, ne haragudj, kérlek! Muszáj volt, annyira meg akartam ismerni anyát! És én tudom, hogy rengeteg gyereknek elváltak a szülei, de mégsem igazságos, hogy mi a testvéremmel és anyával sosem találkoztunk! Bocsáss meg, kérlek, és legyen ezentúl másként! – Lujza sírva fakadt. Apa is sírva fakadt. Anya is sírva fakadt. És ha Lotti ébren lett volna, biztosan ő is sírva fakadt volna.
– Már megvettem a repülőjegyet. – mondta végül anya hüppögve. – Holnap este Londonban vagyunk… mind a ketten.” „A lányok a repülőtéren hosszan ölelkeztek, anya és apa azonban csak álltak, és bámultak egymásra, mintha sosem találkoztak volna.
– Két héten belül már másodjára fordult elő, hogy nem tudok megszólalni – szipogott Lujza.
– De hiszen megszólaltál… – mondta Lotti. Erre mind a négyen felnevettek.
– Menjünk el vacsorázni. A sarkon van egy jó indiai étterem. Ott majd mindent megbeszélünk. Nyugi, nem muszáj csípőset enni! – nyugtatta meg apa Lottit, akinek alig állt el, az indiai szó hallatára újra meg is indult a könnye.
– Nagyon súlyos hibát követtünk el, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. – mondta anya, amíg a vacsorára vártak. – Nem kellett volna elválasztanunk titeket egymástól.
– Én is azt éreztem, hogy az életem egyik fele hiányzik. – szólalt meg apa. Kivételesen nem viccelt. – De ha már így elintéztétek, nincs nálam boldogabb, hogy megismertem és megölelhetem végre a másik kislányomat is.” „– Na, ne sírjatok. Megígérjük, hogy ezután minden másként lesz… A szünidőket majd együtt töltitek, felváltva apánál és nálam. És az év többi részére is kitalálunk majd valamit! Gyertek ide! – anya egyszerre ölelte át a két szipogó kislányt. Hiába, az anya olyan orvosság, amit nem kapni ám a gyógyszertárban…
Aznap éjjel mindannyian apáéknál aludtak: a lányok Lujza ágyában, apa pedig megágyazott anyának a kanapén. Anya éppen befejezte a mesét az ágy szélén, amikor Lotti hirtelen megszólalt.
– Anya… lehet még egy kérésem?
– Persze, kicsim.
– Látod ott azt a ketrecet a sarokban? Lujza nyuszija lakik benne, Zabi.
– Látom, nagyon aranyos.
– Anya… lehet nekem is egy nyuszim? Csak egy egészen kicsike? Nem is piszkos, és Lujza egyedül is gondját tudja viselni. Nekem is menne… Ké-é-é-érlek!
– Legyen aranyhal inkább.
– Nyuszi!
– Hörcsög…
– Akkor macska!
– Jó, de akkor inkább legyen nyuszi. – adta meg magát anya.
– Zsebinek fogom elnevezni… Mert az egy kicsit rímel a Zabira!