– Ez teljesen komoly? Egy hét, teljesen egyedül, Franciaországban? Anya, ugye nem muszáj mennem? Mit csinálnék én ott? – Lotti sírva fakadt.
– De hát nem leszel egyedül! Lesz még ott egy csomó gyerek, és nézd ezt a sok izgalmas programot! Festés, rajzolás, szobrászkodás… Még lovagolni is elvisznek titeket egy tanyára – mutatta anya lelkesen a tábor szórólapját. Lottit ez egy cseppet sem hatotta meg. Soha nem utazott még repülővel, ráadásul a táborvezetőket sem ismerte.
– Nem akarok menni! Inkább utazzuk körbe az államot, kettesben, lakókocsival, ahogy két éve ígérgeted, anya! Semmi kedvem az egészhez! – Lotti felrohant a lépcsőn a szobájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Anya utánament, kopogott.
– Lotti… tudod, hogy muszáj elmennem arra a konferenciára, és ezt most nem tudjuk máshogyan megoldani. A nyár végén, ígérem, kibéreljük azt a lakókocsit, és elmegyünk két teljes hétre! Kérlek, bírd ki ezt a tábort… Csak hét nap! És szerintem nagyon jól fogod érezni magad!” „– Azta! Ez komoly? Te vagy a legeslegjobb apa a világon! El sem hiszem, egy hét Franciaország! Százmilliószor fogom neked megköszönni! Köszi, köszi, köszi, köszi, köszi! – Lujza apa nyakába ugrott, nem bírt magával az örömtől.
– Ez csak öt volt – mosolygott apa. – Ha gondolod, délután elmehetünk vásárolni ezt-azt a nagy útra!
– Igen! Például olyan kifli alakú párnát, amit a repülőkön használnak, meg csodakittys hálózsákot!
– Hálózsákra nincsen szükség, lesznek ott ágyak is. Nézd csak, milyen frankó helyen fogtok aludni! – Apa képeket mutogatott a laptopján. – Még lovagolni is elmentek, és csupa remek, művészkedős program! Szinte irigy vagyok.
– Majd küldök neked képeslapot, apa! Hány nap van még hátra az indulásig? – Lujza számolgatott. – Július elseje, az még két hét, tizenhármat kell aludni addig. Visszaszámlálás indul!
– Már csak egy kérdés van. – dörmögte apa. – Mit fogok én csinálni, amíg nem leszel itthon?
– Ne aggódj, fater, szerintem feltalálod magad! – nevetett Lujza.” „A repülőút volt a legrosszabb. New Yorkból Párizsba 8 óra volt az út, és onnan még át kellett jutni a tábor helyszínére. Lottit az sem érdekelte, hogy a légikísérők lesték minden kívánságát.
– Nem kérsz még egy kólát? Ha akarod, kapcsolok neked egy rajzfilmet. Már csak három óra, és ott vagyunk, addig akár el is szundíthatsz! – Lotti egy morcos fintort vágott a fiatal, szőke stewardess felé, és az ablak felé fordult.
Lujza viszont imádott repülni, és kifejezetten sajnálta, hogy Londonból csak másfél óráig tart a repülőút.
*
– Hahó! Azt hiszem, téged várlak! Lujza?
– Igen! – Lujza vidáman odaszökkent a magas, kedves férfihoz, akiről kiderült, hogy a sofőrje lesz.
– Én foglak elvinni a táborba. Micsoda hatalmas csomag! Talán egy évre pakoltál? – nevetett a férfi, Lujza pedig jókedvűen lépkedett utána a parkoló felé.
Lottit egy hallgatag, idősebb hölgy várta a reptéren, kezében hatalmas táblával. A hosszú autóúton egyikük sem beszélt sokat, Lottinak nem volt kedve megszólalni, a sofőr pedig inkább hagyta duzzogni. ” „Lujzának bezzeg egész úton be nem állt a szája.
– Na és képzeld, a kilencedik születésnapomra kaptam ezt a tábort, mert amúgy én imádok szobrászkodni, egy csomóféle gyurmám is van, és Londonban is járok szakkörbe! Tényleg, te ott leszel a táborban? – kérdezte a sofőrt, akiről időközben kiderült, hogy Jerome-nak hívják és francia.
– Persze, és foglak titeket hozni-vinni! – mosolygott Jerome.
– Tök jó! Én még sosem voltam Franciaországban, tényleg minden reggel croissant-t fogunk enni? – majd oda sem hederítve a válaszra, folytatta. – Apa gyakran csinál croissant-t, fagyasztott, de ő süti meg. Az anyukámmal sosem találkoztam személyesen, elváltak, amikor még nagyon pici voltam. Van egy ikertestvérem is, Lotti, néha szoktunk skype-olni. Ők anyával New Yorkban laknak. Neked van tesód?
– Van két húgom, az egyikük… – de Jerome nem tudta befejezni a mondatot.
– Hű, két lány az sok, apa mindig azt mondja, belőlem egy is elég! – Jerome felnevetett.
– Ami azt illeti, ezt meg tudom érteni. Jó nagy beszélőkéd van!
– Igen, amikor nem gyurmázok, akkor beszélek. És van, hogy a kettőt egyszerre csinálom!” „– Nem vagy szomjas? – Blanche volt a tábor vezetője, de Lotti mit sem tudott erről, hiszen egész úton morcosan nézett maga elé beszélgetés helyett. Most is csak odavetette:
– Nem.
– Nézd csak, mennyi levendula! – szólalt meg Blanche kisvártatva a volán mögül. Éppen egy hatalmas, lila mező mellett haladtak el. – Egy ilyen mezőt is megfestünk majd, pont van egy a tábor mellett, csodaszép, majd meglátod!
– Aha… – Lotti nem vallotta be, de őt is lenyűgözte a látvány. New Yorkban nem sok levendula nyílik. – Ha odaértünk, szeretném majd felhívni az anyukámat!
– Sajnos azt nem lehet. Ebben a táborban nincsenek kütyük! Sem internet, sem telefon.
– Ne már! Ez sokkal rosszabb, mint hittem!
– De még az is lehet, hogy sokkal jobb lesz, mint hiszed! – Blanche érezte, hogy Lottival nehéz dolga lesz. Bekapcsolta az autórádiót.
– Utálom a francia zenét! – mondta Lotti, és sértődötten hátradőlt. Az út további részét mély csendben töltötték, csak a tinglitangli zene csörömpölt a rádióból.