A skót-felföldi haramiasárkányok rendjébe tartozó, azon belül is a vörös villásfarkú fajta kevés példányát képviselő Raul az Üvegcsúcsos Sziklás-hegységben élt. Soha más fajtársával nem találkozott még, mert a sárkányok magányos állatok.
Raulnak nem is volt sok elfoglaltsága, jobbára egész nap unatkozott. Délután elindult magának valami harapnivalót keresni, este pedig felrepült az Üvegcsúcsra, és azzal szórakoztatta magát, hogy füstkarikákat eregetett az orrából vagy gyakorolta a tűzokádást. Rettentő lassan teltek a napjai.
Egy vasárnap reggel – ő persze nem tudta, hogy vasárnap van, hiszen a sárkányok nem nevezik el a napokat – gondolt egy merészet, három nagy kört írt le az Üvegcsúcs körül, aztán hatalmas szárnyait kitárva az ég felé vette az irányt.
Belefúrta magát egy habos, fehér bárányfelhőbe, és elhatározta, hogy amerre a felhőt sodorja a szél, arrafelé száll ő is: csak kilyukad valahol előbb vagy utóbb. Bárhol is ér földet, az egészen biztosan sokkal érdekesebb hely lesz, mint az Üvegcsúcsos Sziklás-hegység.” „Már jó ideje vitorlázott a bárányfelhő mellett, amikor lenézve elképesztően érdekes dolgot vett észre. Egy szinte égig érő, csillogó, karcsú valamit látott, alatta pedig sokkal alacsonyabb, de még így is nagyon magas, egészen hasonló valamik tornyosultak. Az égig érő izé nagyon hasonlított az Üvegcsúcsra, de sokkal vékonyabb és kecsesebb volt.
A kis sárkány lejjebb ereszkedett, hogy jobban lásson, a szeme elé pedig hihetetlen látvány tárult: az alacsonyabb és a magasabb valamik közt szabályos rendben hosszú csíkok húzódtak, azokon pedig aprócska, színes bogarak szaladoztak, legalábbis Raul bogaraknak hitte őket.
Ahogy egyre közeledett a földhöz, két lábon sétáló, rohangáló, hadonászó és furcsa hangot kiadó állatkákat látott meg.
Fogalma sem volt, hogy hol van, de minden nagyon különösnek és izgalmasnak tűnt. Végül egy óriási zöld tisztáson landolt, kinyújtóztatta a szárnyait, és elhatározta, hogy szétnéz egy kicsit. A tisztást ösvények szőtték át, az ösvényeken pedig jöttek-mentek a fentről látott kétlábú állatkák. Raul csodálkozott, hogy nem ijednek meg tőle, sőt észre sem veszik: a Sziklás-hegységben megszokta, hogy a kisebb állatok elszaladnak előle.” „– Nézd, anya! Egy sárkány! Azta! Mekkora szárnya van, és milyen szép a villás farka, oda nézz!
Raul odakapta a fejét a hangra, és egy egészen apró állatkát pillantott meg, akinek csillogó, hosszú arany szőr volt a fején. Mellette egy rá nagyon hasonlító, valamivel nagyobb kétlábú állt, annak a szőre pedig szigorúan rá volt simítva a fejére.
– Jaj, Lenke… Már megint kezded! Tudod, hogy nincsenek sárkányok. Tegnap unikornist láttál, azelőtt meg sellőt a szökőkútban… Kezdek megijedni, annyi mindent látsz.
– De anya, én tényleg látom. Pont olyan, mint amilyenről a kedvenc mesekönyvemben olvastam… Lefogadom, hogy még tüzet okádni is tud.
Raul nagyon meglepődött, hogy érti a kislány szavait, noha akkor még nem tudta, hogy Lenke egy kislány, és azt sem tudta, hogy a szavak – szavak. Azonban még ennél is jobban megdöbbent azon, amit a nagyobbik kétlábú mondott. Hogy ő ne létezne? De hát a kislány is látja őt, és ő is lát mindent maga körül.
– Na, gyere már végre, különben nem érünk haza vacsorára! – a szigorú copfos kétlábú megfogta Lenke kezét, és elindult, maga után húzva a kislányt. Lenke nagyokat pislogott hátra, Rault bámulta. Raul pedig eldöntötte, hogy kideríti, mi ez az egész. Utánuk eredt.” „– Anya, a sárkány jön utánunk…
Raul tüsszentett egyet.
– És füst száll az orrából! Anya, ez elkísér minket egészen hazáig
Lenke anyukája eleresztette a füle mellett kislánya szavait, és még sietősebbre vette a tempót. Sötétedett már, ő pedig éhes volt, ráadásul holnap Lenkének kezdődik az iskola, hiszen hétfő lesz, szeptember elseje. Lenke holnap megy második osztályba.
Raul óvatosan lépdelt Lenkéék után. Néhány kétlábú elment mellettük, de senki sem vette őt észre, bár kicsit távolabbról egy kisfiú mintha nagyon megbámulta volna.
– Anya! A sárkány bejöhet a kertbe? Hadd aludjon itt, légyszi!
Lenke anyukája éppen a kulccsal babrált a kapunál, és ingerülten legyintett.
– Felőlem jöjjön! – mondta, magában hozzátéve: – Aggódom, hogy ennyire élénk a fantáziája…
Lenke Raulhoz fordult, és odasúgta:
– Szia, sárkány! Gyere be nyugodtan a kertbe, hátul a kis faházamban elalhatsz. Én Lenke vagyok, és holnap reggel még suli előtt kijövök hozzád, hogy beszélhessünk. De legyél ám csendben éjjel, és fel ne gyújtsd a házat! Remélem, nem horkolsz – kuncogott, aztán beszaladt a házba az anyukája után.” „Raul semmit nem értett. Milyen állatok ezek? És mitől van, hogy Lenke látja őt, mások viszont nem? Mit jelentett az a mondat, hogy sárkányok nem is léteznek? Ezer kérdés kínozta, de a hosszú úttól meg a sok repüléstől annyira fáradt volt, hogy nem maradt ereje gondolkodni.
Megkereste a faházat, amiről Lenke beszélt. Szerencsére az egyik oldala nyitott volt, így Raul pont befért, és szárnyait maga mellé zárva, összegömbölyödve le is tudott feküdni a padlóra.
Szinte azonnal elaludt.
Kaparászás és kuncogás ébresztette fel: Lenke ott ült a hátán, és a pikkelyeit nézegette. Odakint éppen csak hajnalodott.
– Sssst… – intette csendre a kislány. – Még nagyon korán van, nem akarom, hogy anya felébredjen! Te tényleg egy sárkány vagy? Igazi?
– Amennyire tudom, az vagyok… A nevem Raul. És te…
– Én ember vagyok. Tegnap az anyukámmal láttál… ő nem hisz a sárkányokban. Szerinte nem is létezel.
– Ember… nahát! Még sosem láttam embert. Ahonnan én jöttem, ott nincsenek emberek. Sőt, tulajdonképpen ott semmi nincsen. Azért is jöttem el. De mondd csak, mit jelent az, hogy én nem is létezem?
– Jó kérdés, hiszen én látlak, és még beszélgetni is tudunk. De tudod mit? Gyere el velem suliba, és kiderítjük!