Ez elég izgalmasan hangzott, úgyhogy Raul belement. Az udvaron állt egy éppen olyan bogár, mint amilyeneket még a levegőből látott, csak éppen így már látszott rajta, hogy egyáltalán nem bogár: ezzel gurult el Lenke és az anyukája az iskoláig, Raul pedig követte őket.
Útközben azt vette észre, hogy a legtöbb ember rezzenéstelenül elmegy mellette, van azonban néhány gyerek, akik meglátva őt felsikoltanak, megijednek vagy éppen nagyon örülnek neki.
Az iskola előtt Lenke kipattant a guruló bogárból, hevesen integetett az anyukájának, majd Raul felé fordult:
– Nekem most be kell mennem ebbe az épületbe, mert kezdődnek az órák. Majd te is meglátod, hogy miről beszélek… Menj el arra hátra, az udvaron. Abban a kis szögletben van két ablak; azok az én tantermem ablakai. Ha benézel, akkor te is láthatod, hogy mit csinálunk mi ott egész nap. Sőt, talán még ragad is rád valami a tananyagból. A nagyszünetben pedig kijövök hozzád – nevetett Lenke, és eltűnt a nagy kapuban.” „Amint Raul feje megjelent az ablakban, a tanteremben kitört a pánik. A gyerekek fele sikoltozott, nevetett és kiabált:
– Ott egy sárkány az ablakban! Tanító néni, ott egy sárkány!
Voltak azonban, akik csak bután pislogtak, és nem értettek semmit. Így volt ezzel Raul is, aki megszeppenve húzta be a fejét: nem hitte, hogy ekkora pánikot vált ki a jelenléte. Hiszen ő nem is létezik. Vagy mégis?
A hatalmas hangzavarban egyszer csak kinyílt az ablak, és megjelent benne egy kedves női arc. Kicsit hasonlított Lenke anyukájára, csak sokkal szebb volt és mosolygott. A tanítónő egyenesen Raul szemébe nézett, mögötte szinte tolongtak a visítozó gyerekek.
– Nézzenek oda! Egy valódi sárkány! Hát te hogy kerülsz ide?
– Lenkével jöttem…
– Gyere be a terembe, ha van kedved! Ma úgyis az őslényekről akartam mesélni a gyerekeknek, és te nagyon hasonlítasz rájuk. Legalább lenne egy kis segítségem az órákhoz.
A tanítónő szélesre tárta az ablakot, Raul pedig nagy nehezen bepréselte magát rajta. A gyerekek többsége még mindig zsibongott és ámuldozott, néhányan viszont a terem hátsó részébe húzódtak, és onnan figyelték az eseményeket. Nekik fogalmuk sem volt, hogy mi történik, ők ugyanis egyáltalán nem látták Rault.
– Mutatkozz be a gyerekeknek! – kérte Rault a tanítónő, amikor kicsit lenyugodtak a kedélyek.” „– A nevem Raul. Skót-felföldi haramiasárkány vagyok, és az Üvegcsúcsos Sziklás-hegységből jöttem, ahol nincsen semmi, csak üveg, meg csúcsok. Kicsit olyanok, mint azok a magas épületek itt nálatok, amelyeknek az aljában ki-be járnak a kétlábúak. Nagyon új itt nekem minden, embert sem láttam még soha azelőtt. Kicsit zavarban is vagyok, ne haragudjatok, ha összevissza beszélek – hadarta egy szuszra.
– Tanító néni, tessék megmondani, hogy mi ez az egész, mert én egyáltalán semmilyen sárkányt nem látok! – szólalt meg az egyik kisfiú a hátsó padban.
– És sárkányok nincsenek is! – kiáltott fel mellette egy kislány.
Hatalmas vita kerekedett. Valaki azt kiabálta, hogy igenis vannak sárkányok, és ő látja is Rault, csak egészen máshogy néz ki, mint ahogyan elképzelte. Az egyik kislány megállás nélkül azt visította, hogy ő mindjárt összepisili magát, mert annyira meg van ijedve. Megint másvalaki higgadtan magyarázta a padtársának, hogy nem kell félni semmitől, mert a sárkányok nem bántanak, csak akkor, ha tüzes fáklyával szurkálják őket.
A hangzavarnak a tanító néni vetett véget.
– Az a helyzet, gyerekek, hogy csak azok látják a mesebeli lényeket, akik hisznek a létezésükben.” „Raul semmit sem értett. Egyáltalán mit jelent az, hogy mesebeli lény? Ő egy ilyen volna? De még végiggondolni sem volt ideje, mert az egyik kisfiú, aki addig hüppögve gubbasztott a sarokban, hirtelen felpattant, odarohant az ajtóhoz, feltépte, és zokogva eltűnt a folyosón.
– Gábor! Hova szaladsz? – kiáltott utána a tanító néni, de Gábor félelmében még az iskolából is kirohant. A portás a kapuban megpróbálta ugyan elállni az útját, de a kisfiú kislisszolt mellette, és tovább szaladt. A tanító néni persze utánaeredt, de mire végigért a folyosón, Gábor már nem volt sehol.
Kitört a pánik.
Raul gondolt egyet, kiszuszakolta magát az ablakon, aztán felröppenve megkerülte az épületet. A tanítónő ekkor már az utcán kiáltozott Gábor után.
– Körberepülök jobbra és balra is, én a levegőből jobban látom, hogy merre szaladt a kisfiú! – Raul kitárta a szárnyait, majd eltűnt egy háztömb mögött.
– Tanító néni, ugye Raul megtalálja Gábort? – kérdezte aggodalmasan Lenke, mert közben a bátrabb gyerekek már mind kiszaladtak tanáruk mellé az utcára.
– Nagyon remélem… Addig is, fel kell hívnom Gábor szüleit.” „Raul körbe-körbe röpdösött a környéken, ám csak guruló bogarakat és sétáló embereket látott, de egyik sem volt Gábor. Néhány kisebb gyerek felsikoltott, amint elhúzott fölöttük, de most nem foglalkozott ezzel. Arra koncentrált, hogy megtalálja a kisfiút.
Egy park mellett vezetett el az útja, amelynek a közepén egy játszótér volt: ide szokta kihozni a gyerekeket a tanító néni testnevelés órákon. A játszótéren egy kis házikó is állt, jó nagy ablakokkal. A házikóból hüppögés hallatszott ki.
Raul egy gyors fordulattal lelassított, hogy közelebbről is szemügyre vegye a hang forrását. És milyen jól tette!
A házikóban Gábor ücsörgött szipogva: ide bújt el a kis sárkány elől, akitől annyira félt, hogy inkább – életében először – egyedül futott végig az utcákon, menedéket keresve a kedvenc helyén.
– Jaj, csak ne bánts! Menj innen, te sárkány! – sikoltott fel, amikor észrevette Rault az ablakból.
– De hát én nem bántalak… Azért jöttem utánad, mert most mindenki téged keres. Csak segíteni akarok.
– Ne segíts, tűnj innen! Te nem is létezel!
Raul közelebb ment a házikóhoz.