– Te nem is létezel, te nem is létezel – hajtogatta Gábor sírva. A kis sárkány játékosan fújt néhány füstkarikát az orrán.
– Nézd csak! Akkor ezek sem léteznek?
– Nem! – szipogta durcásan a kisfiú. Raul aprócska lángot engedett ki a torkán.
– És ez?
– Nem, ez sem létezik! Nincsenek sárkányok!
– De hiszen látsz engem és beszélsz hozzám. A tanító néni is beszélt hozzám és a gyerekek nagy része is. Hogy lehet ez, ha én nem is létezem?
– Nem tudom… – Gábor félelme mintha egy kicsit enyhült volna. – De ha esetleg mégis létezel, akkor nem fogsz megenni?
– Dehogyis eszlek meg. Na gyere, visszaviszlek az iskolába. A többiek már biztosan nagyon aggódnak.
A kisfiú tétován kilépett a házikó ajtaján, és megállt a sárkánnyal szemben. Raul lefeküdt a földre, és a saját háta felé intett a fejével.
– Akarsz repülni egy kicsit?
Gábor szeme felcsillant. Naná, hogy akart repülni! Felült Raul hátára, a két óriási szárny közé, és megkapaszkodott a sárkány nyakában.
– Lassan megyünk, hogy le ne ess!” „Csodaszép volt odafentről a város. Az autók tényleg aprócska bogaraknak tűntek, az emberek pedig olyan kicsik voltak, mint a hangyák. Raul lejjebb ereszkedett az épületek közt, hogy Gábor jobban lásson. Ekkor azonban az utcán sétáló gyerekek és felnőttek sikítozni kezdtek.
– Egy repülő kisfiú!
– Nézzétek, ott egy kisfiú a levegőben!
– Nézd anya, az a kisfiú egy sárkányon lovagol! – rángatta meg anyukája pulóverét egy kislány, ám a felnőttek nem látták Rault. Számukra úgy tűnt, mintha Gábor csak úgy egymagában röpdösne.
Hatalmas kavarodás támadt. Kisvártatva egy sziréna hangja hasított bele a levegőbe.
– Jaj, Raul, most mi lesz? Ez egy tűzoltóautó! Biztosan értünk jött! – kiabálta Gábor a hangzavarban. A sárkány vett egy éles kanyart, de a tűzoltóautó sofőrje ügyesen követte a manővert.
Már majdnem visszaértek az iskolához, de a szirénázó kocsi még mindig a nyomukban volt.
– Lassíts, kisfiú! Leszedünk onnan, ne félj! – kiabálta az egyik tűzoltó, aki időközben kimászott az autó tetejére.” „– Köszönöm, jól vagyok! – nevetett vissza Gábor, és még jobban megkapaszkodott a sárkány nyakában. Már látszott az iskola épülete, előtte pedig ott állt az egész osztály, a tanító nénivel az élen.
Raul pont akkor ért földet, amikor a tűzoltók befordultak a sarkon. Gábor lehuppant a kis sárkány hátáról.
– Ez óriási volt, tanító néni! Körberepültünk a környéken, aztán elkezdett minket üldözni egy tűzoltóautó, de végül sikerült lerázni, és akkor Raul lelassított, és…
Nem tudta befejezni, mert hangos fékcsikorgással megállt mellettük a szirénázó autó, amelyből három tűzoltó ugrott ki, teljes felszerelésben. Zavartan néztek jobbra-balra, aztán az egyikük a tanítónőhöz fordulva megszólalt.
– Elnézést, hölgyem, de nem láttak erre egy repülő kisfiút? Tíz perce kaptuk a bejelentést, hogy egy gyerek van a levegőben, és egy darabig követtük is, de mire ideértünk, eltűnt.
– Én is láttam valami hasonlót, de azt hittem, csak a képzeletem játszik velem – hangzott a tanítónő kacsintós válasza. A kis sárkány eközben egészen közel ment a tűzoltókhoz, annyira, hogy még a sisakjukat is meg tudta szaglászni, ők azonban ezt nem vették észre.” „Lenke nevetve furakodott előre a gyerekek között, egyenesen a tűzoltókra nézett, és mosolyogva megszólalt:
– Biztosan csak képzelődni tetszettek! Hiszen repülő gyerekek nem léteznek!
– De mi láttuk…
– Na és hogyan repülhetne egy kisgyerek? Talán egy sárkány hátán?
Nevetés tört ki. A tűzoltók fejüket vakarva visszamásztak az autóba: időközben a sofőr a szirénát is kikapcsolta.
– Hát akkor vaklárma… – mondták, és elhajtottak. A tanítónéni a gyerekekre nézett.
– Menjünk most már vissza az osztályterembe… Gábor, a szüleidet is fel kell még hívnom, hogy ne jöjjenek ide, mert időközben előkerültél. Micsoda kaland!
A terem biztonságában az egyik kisfiú, aki reggel még nem látta Rault, megszólalt.
– Tanító néni, Raulnak zöldeskék pikkelyei vannak? És villás a farka?
– Igen!
– Akkor azt hiszem, már én is látom őt!
– Én is látom!
– És én is! – kiabált sorra a többi gyerek is, akik reggel még semmilyen sárkányt nem láttak.
– Hiszen ez nagyszerű! – nevetett a tanítónő. – Így mindenkinek megmutathatom, hogyan néztek ki az őslények! És végre Raulnak sem kell félnie attól, hogy nem létezik!” „Raul nagyon élvezte a gyerekek figyelmét. Annyi minden történt vele egyetlen délelőtt alatt, amennyi egész addigi életében együttvéve sem. Hiába, az Üvegcsúcsos Sziklás-hegységben tényleg nem volt semmi. Na, de itt…
Tanítás után Lenke újra beszállt a guruló bogárba az édesanyja mellé, a kis sárkány pedig hazáig kísérte őket. Lenkének egész úton be sem állt a szája: mindent elmesélt, Gábor eltűnését, a tűzoltókat, az izgalmas őslénytan-órát. Anyja hitetlenkedve hallgatta.
Lefekvés előtt Lenke még kiszaladt a kertbe, hogy jó éjszakát kívánjon Raulnak, aki ismét a kis kerti faházban rendezte be éjjeli szállását.
– Raul, ugye itt maradsz egy kicsit velünk? Itt a kertben elalhatsz, és jöhetsz velem mindenhova, megmutatom neked az egész várost. Sőt, még repülhetnék is a hátadon…
– Hát persze, hogy maradok. Végre történik velem valami. És most mást már azt is tudom, hogy tényleg létezem! – mosolygott Raul.
Lenke anyukája a konyhaablakból nézte a kislányát, ahogyan a kerti házikó mellett áll és valakihez beszél. Aztán egyszer csak mintha zöldeskék pikkelyeket látott volna megcsillanni a lenyugvó nap fényében.