Alfredo, Bernardo, Ernesto és Pedro az ősidők óta barátok voltak: már amennyire ősidőről beszélhetünk tízéves gyerekek esetében.
– De az óvoda már ősidő! – sóhajtott fel Pedro, egy közepes méretű követ maga előtt rugdosva. – És azóta együtt vagyunk mi négyen, egy csoport, egy osztály… Utálom, hogy el akartok menni a suliból!
Alfredo megragadta Pedro kabátjának ujját, és komolyan a szemébe nézett.
– Te is tudod, hogy a nyolcosztályos gimnáziumok mennyivel jobbak. Anyáék ezért járatnak két éve előkészítőre! Nem mondhatom, hogy nem felvételizek!
Bernardo is csatlakozott:
– Nekem aztán semmi kedvem sincs átmenni a gimnáziumba, hidd el! De a szüleim nagyon csalódottak lennének. És ott fizika szakkör meg kémiai labor is van! Itt a mi sulinkban nincsenek ilyenek…
Pedro kérdőn Ernestóra pillantott, de ő csendben maradt.
– Ernesto? Tényleg te is el akarsz menni jövőre?
Néha csend. Pedro kezdett begurulni.
– Hallod, amit kérdezek? Te is elmész?” „– Na, azt hiszem, ez eldőlt! – kiáltotta Alfredo. – És te is jobban tennéd, ha velünk jönnél. Akkor együtt maradhatnánk!
– De az én anyukám nem tudja ezt kifizetni – mondta Pedro.
– Van ösztöndíj! Ha elég jól tanulsz, kapsz ösztöndíjat, és akkor anyukádnak nem kell fizetnie. El kell jönnöd a felvételire!
Ekkor már Ernesto is megszólalt:
– Az nagyon rossz lenne, ha nem járnánk többé egy osztályba. Ha akarod, anyukám felhívja anyukádat, és megkéri, hogy te is átjöhess velünk a másik suliba. Csak gyere te is velünk!
Pedro habozott. Hiszen neki jó ez a suli is… Nem akar ügyvéd, meg fizikus lenni. Az iskolaudvaron viszont jól elpasszolgattak szünetekben eddig is, de ez nyilván a másik suliban sem lenne másként. Hát akkor? Hogyan döntsön?
– Na jó, elmegyek a felvételire. És anyukád hívja fel anyukámat! De csak miattatok megyek, jobb, ha ezt tudjátok!
– Ez a beszéd – Bernardo a levegőbe bokszolt örömében. – Együtt marad a csapat!” „Nyolcosztályos gimnázium! Anya majdnem lefordult a székről, amikor Pedro előhozakodott az ötlettel.
– De Alfredóék is oda mennek, és Bernardo anyukája fel fog hívni, hogy mindent elmagyarázzon.
– Tényleg ezt szeretnéd, kisfiam? Akkor is, ha minden reggel korábban fogsz kelni, mert ez a suli messzebb van?
– Akkor is.
– És megígéred, hogy nagyon jól fogsz tanulni, hogy kapj ösztöndíjat?
– Megígérem, anya.
– Hát akkor… végül is nem látom akadályát.
– Köszi, anya! – Pedro jól megölelgette az édesanyját, de nagyobb örömet mutatott, mint amilyet valójában érzett. Ami azt illeti, félt az új iskolától. Még jobban a felvételitől. A fiúk azt mondták, elbeszélgetés is lesz. Nem elég a kitűnő bizonyítvány.
Az év további részében szinte alig látta a társait, állandóan a tavaszi felvételire tanult.
Ahogy közeledett a felvételi napja, úgy bánta meg egyre jobban a döntését.
– Már nem táncolhatsz vissza! – mondta neki anya, egy félelemmel és aggodalommal teli sírásroham után. Pedro ritkán sírt, de akkor sokáig tartott.” „Pedig a felvételitől egyáltalán nem kellett félni. Könnyedén felvették mind a négy fiút: Alfredót emelt történelemre, Bernardót matek-fizika szakos osztályba, Ernesto, aki szépen hegedült, zenei tagozatra mehetett.
– Téged melyik osztályba vettek fel? – kérdezte izgatottan Alfredo, miután megkapták a papírjaikat.
– Hát… – nézegette Pedro a levelet – úgy tűnik, a D osztályba. Ez nem tagozatos osztály. Vagyis semmilyen tagozat.
– Az összes szünetet együtt töltjük! – nevetett Bernardo.
– És együtt járunk haza! – mosolygott Ernesto is.
Pedrónak azonban szöget ütött a fejébe a semmilyen tagozat. Nem is tudta, igazán milyen tagozatra ment volna szívesen… Hangszeren nem játszott, matekból jó volt ugyan, de nem igazán érdekelte, az emelt történelemtől pedig egyenesen kirázta a hideg: utált magolni.
– Végül is, jól is van ez így – gondolta, és megnyugodva nézett a társaira: legalább együtt maradhatnak, és csak ez a lényeg.” „Az első év nagyon gyorsan telt az új iskolában.
– Soha nem volt még ennél durvább tanévem! – sóhajtott Alfredo, miközben a fiúk hazafelé sétáltak az új iskolából az első bizonyítványosztás után, a napsütésben.
– Nekem sem – kontrázott Bernardo. – Talán mégis a másik suliban kellett volna maradnunk! Egész évben hülye képleteket kellett magolnom…
– Én viszont megnyertem a városi hegedűversenyt! – húzta ki magát büszkén Ernesto.
– Ja, csak előtte két hónapig nem is láttunk, annyit gyakoroltál – szúrta oda Pedro, majd folytatta: – Nekem normális volt. Jó, kellett tanulni persze, de azért annyira nem volt vészes. És így is meglett a kitűnőm! Anya örülhet, marad az ösztöndíj.
– És az osztályfőnököd milyen? – kérdezte Alfredo.
– A Garcia? Nagyon jó arc. Mindig mondja, hogy menjek el a szakkörébe, de még sosem voltam. Későn érnék haza hétfőnként.
– Ja, az irodalmi szakkör? Hát az biztos tök uncsi. Én megértem, hogy nem jársz! – Bernardo elhúzta a száját. – Kit érdekelnek a versek?
– Ja, senkit.
Ennyiben maradtak.