A Diáknapok hete olyan volt Pedro számára, mint valami álom. Az osztály a hétvégén is rengeteget dolgozott: feldíszítették a termüket, Patrik még egy menő graffitit is fújt – persze csak egy óriási papírra, amit aztán a falra szögeztek.
Mindent elárasztottak a kampánycetlik: Pedróék rövid, két- és négysoros verseket írtak, és a kis papírdarabokat osztogatták boldog-boldogtalannak, aki elhaladt a folyosójukon.
Pedro napok óta versben beszélt mindenkivel, egyszer véletlenül még Garciának is versben felelt, amikor megkérdezte, hol vannak az osztály egyenpólói.
– Tuti, hogy a Gino osztálya fog nyerni! – Patrik oldalba lökte Pedrót. – Láttad, mekkora sor áll a műbika előtt?
A hatalmas zsivaj miatt alig lehetett a szavait hallani: a szomszéd osztályban valamilyen színi előadás folyt, a merőleges folyosón pedig Alfredóék döngették a zenét a bika mellé. A Tudósok nem voltak túl hangosak: az ő termükben éppen egy űrhajós mesélte holdbéli kalandjait a kíváncsiaknak.
– Ja, láttam. Bár tudnám, mi olyan érdekes abban a hülye rángatóban…” „„Mondom a verset, tolom a kekszet, Pedróra szavazz, mert ő itt a legszebb!” – harsogták kórusban a gyerekek a folyosón, miközben kekszet osztogattak az arra járóknak.
Pedro egyedül ült a teremben. Rettenetesen fáradt volt.
– Na, Pedro fiam, eljött a nagy nap. Ma délután el kell mondanod a kortesbeszédet a tornateremben, az egész iskola előtt. Felkészültél? – Garcia kedvesen megveregette Pedro vállát, és beleharapott egy kekszbe. – Ez nagyon finom!
– Köszönöm… anyukám sütötte. – nyögte Pedro. – Tanár úr, én nem tudom azt a beszédet elmondani!
– Már miért ne tudnád?
– Mert nincs meg.
– Hogyhogy? – nézett döbbenten Garcia.
– Úgy, hogy nem írtam meg.
– De hát a múlt hétfő óta dolgozol rajta! Ez volt a következő feladatod a barátságról szóló vers mellett, amivel egyébként még szintén nem vagy készen! – Garcia ritkán gurult méregbe, de olyankor látszott, hogy nem viccel.
– Ma délután 4-kor kortesbeszédet mondasz a tornateremben és kész! – mondta dörgedelmesen, miközben lesöpörte szakálláról a kekszmorzsákat.” „Pedro átszaladt a vadnyugatiak termébe, hogy megkeresse Alfredót.
– Gyere, gáz van! Szedjük össze Bernardót és Ernestót is a többi osztályból! Segítenetek kell!
A kupaktanács hamarosan összegyűlt a tornaterem melletti öltözőben.
– Nálatok milyen kortesbeszéd lesz? – kérdezte Pedro a másik hármat.
– Ne is mondd. Hárman leültünk ma reggel, és megírtuk Gino helyett. Kiderült, hogy még bele sem kezdett – mondta Alfredo. Ernesto folytatta:
– Nálunk Zita elkészült vele időben. Egész héten gyakorolta, szerintem már kívülről fújja.
– Mi meg azt csináltuk – fordult Bernardo Pedro felé –, hogy mindenki írt bele egy mondatot, és Aiden még japánul is mond majd benne valamit. Miért kérded?
– Mert az enyém még nincs kész. És fogalmam sincs, mit mondjak. És Garcia iszonyú mérges. Tök jogosan.
– Most dél van – nézett az órájára Alfredo. – Délután 4-ig még van idő!
– Összehozzuk, Pedro, nyugi! – vigasztalta Bernardo.
– Hozzam a hegedűmet? – kérdezte Ernesto.
– Csak azt ne! – kiáltották kórusban a többiek.” „Délután 4-kor már az egész iskola a tornateremben toporgott, de Pedro még nem volt sehol. Garcia még nem aggódott: a D osztály lesz az utolsó a sorban, mint mindig, tehát Pedro biztosan a végső másodpercig dolgozik a szövegen. Így próbál időt nyerni.
Azonban már a harmadik kortesbeszédnél tartottak a teremben felállított színpadon, és Pedrónak még mindig nyoma sem volt.
Félő volt, hogy teljesen eltűnt.
– Tanár úr, tessék arrébb állni, mert nem tudok felmenni a színpadra! – szólt egy nagyon ismerős hang Garcia háta mögött. Ahogy Pedro felment a színpadra, látszott, hogy lámpalázas, mégis belekezdett a szövegébe.
Mindent elmesélt: hogy mennyire nem bízott magában eleinte, aztán azt is, hogy lusta volt, amikor nem írta meg a szövegét, és persze bevallotta azt is, hogy a barátai segítségét kérte. És ők segítettek, pedig elvileg ellenfelek.
Őszinte beszéde hatalmas sikert aratott. A tornateremben zúgott a taps.
– Nahát! – ölelgette meg Garcia Pedrót, ahogy lejött a színpadról. – És volt bátorságod mindezt elmesélni? Nagyon büszke vagyok rád!” „A szavazatát mindenki a saját osztálytermében adta le egy papíron: ezeket a felsőbb évesek hamar összesítették a tanáriban.
A diákok a tornateremben várták az eredményhirdetést. Pedro felváltva rágta a körmeit, és dugta el fogai elől a kezét.
Amikor végre kiállt az igazgató a mikrofon elé, hogy bejelentse a végeredményt, Pedro és az osztály még hangosan lélegezni sem mert. Vajon bejön Pedro bátor húzása?
– Tehát ebben az évben… – próbálta meg túlharsogni az igazgató hirtelen kirobbant kiabálást. – Ebben az évben a diákönkormányzati választásokat nyerte, és így egy évig iskolánk diákelnöke lesz… az nem más, mint… Pedro Olivares!
Hatalmas üdvrivalgás fogadta a bejelentést. Pedro alig hitte el, hogy a saját nevét hallja – de hát másik Pedro Olivares nem volt az iskolában.
– Ez az, Pedro! Megnyerted nekünk! – pacsizott össze vele Patrik.
– Nem nektek! Veletek! – mondta Pedro, és Garcia szemébe nézett, aki büszkén húzta ki magát.