A csoport már egy órája elindult a busszal. Ez már az ifjú néptáncosok harmadik külföldi útja volt. Jártak már Olaszországban és Ausztriában, ezúttal Varsóban fognak fellépni, Lengyelországban. Az út egy barlangon vezetett keresztül, amikor hirtelen sötét lett. Eszter félt a sötétségtől, idegesen kapott a mellkasához. Ösztönösen a szitakötős medáljáért nyúlt volna, azt szokta ilyen helyzetekben szorongatni: ez mindig megnyugtatta. Most azonban hiába kereste a függőt a nyakában – nem hozta el. A tavalyi bécsi úton már egyszer eltűnt, és órákon át kereste. A végén persze kiderült, hogy ottfelejtette a táncházban. Akkor megfogadta, hogy nem hozza magával ezekre az utakra. Az utolsó ajándéka volt Apától, jobban vigyázott rá, mint a szeme fényére. „De tudta azt is, hogy Lucánál jó kezekben van a szitakötő. Anyán és Lucán kívül nem bízta volna senkire. Lucával sokkal jobban bíztak egymásban, mint más testvérek. Mosolyogva idézte fel kishúga megilletődött, de elszánt tekintetét, mikor átadta neki a medált megőrzésre.
– Nagyon vigyázok rá! – bizonygatta Luca búcsúzáskor, és a markában tartott nyakláncot a szívéhez szorította.
Eszter nem kételkedett benne, hogy Luca nagyon fog vigyázni rá: előbb adná oda valakinek a kedvenc plüsselefántját vagy a babaházát, mint a szitakötős nyakláncot. Tudta, milyen fontos a nővérének.
Egy pár órája, hogy elköszönt Anyától és a húgától, de máris nagyon hiányoztak.
– Csak négy nap – mondogatta magában. Az ablak felé fordult, és a felhőket bámulta, míg el nem aludt. Álmában a medál arany szitakötője busz méretűre nőtt, s azzal utaztak Varsóba. Luca is jött velük, és vidáman kiáltozta:
– Benne vagyunk a szitakötőben! Nem érhet semmi baj!” „Este a hotelben Eszter álmatlanul bámulta a plafont. Hiába volt kimerült a sok utazás után, mégsem tudott elaludni. A szobatársa ágya felé sandított, aki már vagy egy órája jóízűen szuszogott.
– Holtfáradt leszek a holnapi táncpróbán. – gondolta.
Aztán elunta a gondolkodást, a telefonjáért nyúlt az éjjeliszekrényre. Kinga, a barátnője írt neki. Gyerekkori jóbarátja volt, a szomszédjukban lakott.
– Otthon hagytad a szitakötős láncod? – ez volt az üzenet.
– Honnan tudod, hogy otthon hagytam? – kérdezte Eszter.
– Beugrottam ma hozzátok a pulcsimért, amit otthagytam a hétvégén. A húgod megpróbálta gyorsan eldugni, mikor bementem a szobátokba, de észrevettem. Mikor jössz haza?
– Pénteken.
– Akkor a húgod hazudott. Azt mondta szerdán jöttök.
Eszter most már igazán mérges lett.
– Csak rosszul emlékszik. Luca sohasem tenne ilyet!
Ez utóbbit nem csak úgy odavetette: Luca tényleg soha nem hazudott még, akkor sem, ha eltört vagy elvesztett valamit. ” „– Fogadjunk – írta Kriszta.
– Mi?
– Fogadjunk, hogy hazudni fog neked a húgod. Bebizonyítom.
– Sohasem tenne olyat. Tiszta hülye vagy. Aludjunk, késő van – azzal az éjjeliszekrényre csapta a telefont, s a fal felé fordult, de még vagy két óra hosszán keresztül ébren forgolódott. Mi az, hogy bebizonyítja, hogy a húga hazudni fog? Hát azzal próbálkozhat. Nem fért a fejébe, hogy mi baja van Kingának Lucával. Mindig olyan undok volt vele, olyan lekezelő, pedig Luca rajongott érte. Tizennégy évesen lehetne már egy kicsit felnőttebb.
Másnap Eszter csakugyan nagyon fáradt volt a főpróbán, de olyan jól tudta már a fellépődarabot, hogy félálomban is hibátlanul el tudta volna táncolni. Persze holnap egészen más lesz. Egy csomó külföldi ismeretlen előtt kell táncolniuk, és ráadásul az ő darabjuk lesz az utolsó műsorszám. Anyáék sem lesznek ott a nézőtéren. És a szitakötő sincs itt, hogy szerencsét hozzon.” „Az öltöző kész bolondokháza volt.
– Hol a kötényem?
– Nem láttátok az alsószoknyámat?
– Ez nem az én harisnyám, ki nyúlta le?!
Eszter szeretett volna kirohanni. Csendre, levegőre vágyott, nem kilenc idegbeteg lány társaságára. Kiment a fürdőszobába, hogy megnézze, rendesen áll-e rajta minden. Határozottan szép volt így, a befont hajával, s benne a nagy piros masnival. Így négy-öt évvel idősebbnek nézett ki, s ez tetszett neki. Anyáról volt otthon egy fényképe, népviseletben hunyorgott rajta, pár évvel lehetett csak idősebb, mint most ő. Eszter kiskora óta megszokta, hogy egy-egy otthoni előadásuk után, mikor a fellépőviseletben hazament, elővette ezt a fényképet, leült úgy, ahogy Anya ül a képen, hogy összehasonlítsa magukat. Bár most nem volt itt a kép, úgy érezte, most kezdett el igazán hasonlítani rá.
– Mi jövünk! – kiáltotta valaki, s a zsibongást hirtelen izgatott sutyorgás váltotta fel.
Eszter visszaszaladt a többiekhez.
– Irány a színpad, a fiúk már várnak! – kiáltotta biztatóan Timi néni, a tánctanár, kitárta a tíz lány előtt az öltöző ajtaját.