Eközben odahaza Luca végigsimította a szitakötő szárnyát. Hűvös volt a kő, olyan sima, szerette a tapintását. Eszter azt mondta: topáz. Mikor kisütött a nap, Luca a fény felé tartotta – sokféle zöldben játszott ilyenkor, nagyon szép volt.
Kopogás hallatszott odakintről, anya nyitott ajtót valakinek. Luca Kinga hangját hallotta. Gyorsan zsebre dugta a medált, és felült az ágyára. Kinga benyitott a szobájába.
– Szia! Átjöttem egy kicsit – Lucára mosolygott, de hamar el is tűnt a mosoly az arcáról.
– Mit csinálsz? – kérdezte Lucát.
– Semmit.
Luca lesütötte a szemét.
– Fogadjunk, hogy a szitakötős medállal játszottál.
Luca ijedten nézett Kingára. Önkéntelenül a zsebébe csúszott a keze, és a kezébe szorította a medált.
– Megnézhetem?
Luca bizalmatlanul sandított Kingára, és nem mozdult.
– Ne aggódj, nem csinálok vele semmit. Csak meg akarom nézni – unszolta Kinga.
Luca lassan elővette a nyakláncot a zsebéből, és átnyújtotta Kingának.” „Váratlanul anya jelent meg az ajtóban, bevásárlókosárral a kezében.
– Elmegyek a boltba. Kinga, vigyáznál addig Lucára?
– Persze – bólintott Kinga.
– Köszönöm – mondta anya mosolyogva, s azzal elindult.
A nyaklánc még mindig Kinga kezében volt. Bár Luca tartott egy kicsit Kingától, összeszedte a bátorságát, és megszólalt.
– Visszakaphatom? – kérdezte félve, és Kingára sandított, majd a nyakláncra.
– Tessék, itt van. – nevetett fel Kinga. – Látom, nagyon félted.
– Megígértem Eszternek, hogy vigyázok rá.
Kinga belecsurgatta a kezébe a láncot. Utána egész délután nagyon kedves volt Lucával. Kirakóztak, mesét néztek, Kinga még babázott is vele, és csinált neki kakaót. Luca nagyon jól érezte magát, és büszke volt, hogy ilyen jól elvan vele a nővére barátnője. Korábban nem sokat szólt hozzá, nem igazán foglalkozott a kislánnyal.
Anya visszajött a boltból, vacsorát főzött. Aztán megvacsoráztak, Kinga elköszönt és hazament.” „Luca boldogan ment vissza a szobájába, ám hirtelen ijedten kapott a zsebéhez. Már órák óta nem jutott eszébe Eszter nyaklánca. A zsebe lapos volt. Belenyúlt, és nem volt benne a lánc. Nagyon megijedt. Rémülten nézett körbe a szobában.
Odarohant az íróasztalához – semmi. Szaladt az ágyához, felugrott rá, végigtapogatta, ledobálta róla a párnát meg a takarót, benézett alá is – de semmi. Végigpásztázta az egész padlót, a könyvespolcait, a szőnyeget, a fiókos szekrényét – a nyaklánc sehol nem volt.
Luca sírva fakadt. Hol lehet a szitakötő? Nem vette ki a zsebéből, csak, amikor Kingának megmutatta, de utána vissza is tette. Biztos kiesett valahol. De akkor meg itt kellene lennie. Hátha a konyhában van. Vagy a nappaliban? Ott is voltak egy kicsit. Esetleg a fürdőszobában? Luca kétségbeesetten rohangált egyik szobából a másikba.
– Mi a baj, kicsim? – kérdezte anya – Mit keresel?
– Eszter nyakláncát. A zsebemben volt.
– Akkor itt kell lennie. Meglesz, ne aggódj! Segítek.” „De a nyaklánc nem lett meg, pedig egész este keresték anyával. Tűvé tették a lakást.
Másnap Kinga megint átjött. Lucát az ágyán ülve találta magába roskadva. Nagyon fáradtnak tűnt.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Eltűnt a szitakötős nyaklánc.
Kinga meglepetten a szájához kapta a kezét.
– Eltűnt? De hát hogyan?
– Nem tudom. – Luca szomorúan bámulta az ágytakarót. – A zsebembe tettem. Anyával végigkutattuk az egész lakást, de sehol sincs.
– Hát ez szörnyű. Gondolom, nem mondod meg Eszternek, hogy elvesztetted.
Luca riadtan kapta fel a fejét. Erre még nem is gondolt! Mi lesz, ha nem találja meg a nyakláncot, mire Eszter hazaér? Mit fog szólni a nővére? Luca elképzelte Eszter fájdalmas, csalódott tekintetét, és eleredt a könnye.
– Nem mondhatod meg, hogy elhagytad. – mondta megint Kinga. – Találjunk ki valamit.
Luca kérdőn meredt Kingára.
– Mondd azt neki, hogy kölcsönkérte a legjobb barátnőd a szülinapjára.
Luca a fejét rázta.
– Akkor azt, hogy bevitted az iskolába, de észrevette a tanárnő, s elvette.
Luca újból megrázta a fejét.” „Kinga kicsit gondolkozott, mit mondhatna még Luca.
– Mondd azt, hogy odaadtad anyukádnak, ő vesztette el.
– Nem! – kiáltotta Luca, magából kikelve. – Nem, nem, nem! – és hevesen rázta a fejét.
– Jó, akkor találj ki te valamit. – mondta mérgesen Kinga, majd otthagyta a kislányt.
Luca a párnájába fúrta a fejét, és keservesen zokogott. Anya bejött, leült mellé az ágyra, és a hátát simogatta.
– Nem lesz semmi baj, kicsim, Eszter meg fogja érteni. És még az is lehet, hogy megtaláljuk. Biztos előkerül majd, amikor nem is számítunk rá.
Luca vigasztalhatatlan volt. Eszter nagyon szerette a szitakötős láncot. Mindig a nyakában hordta. Az volt a szerencsehozó ékszere. És őrá bízta, Lucára, nem anyára, a felnőttre. Rá bízta, mert úgy gondolta, benne tökéletesen megbízhat…
Esztert másnap délelőttre várták. Anya azt mondta, tíz órakor érkezik a busz, kimennek majd érte kocsival. Luca rettegett a másnaptól. Mit fog mondani Eszternek?