Az utolsó Varsóban töltött estéjükön Eszternek nagyon jó kedve volt. Végül is egyáltalán nem volt rossz ez az út. A fellépés nagyon klasszul sikerült: kezdte magát igazi, felnőtt táncosnak érezni. Utána pedig maradt két napjuk várost nézni, kirándulni. Timi néni most egy táncházba vitte el őket, ahová rengeteg fiatal jött el: sok lengyel táncos, de voltak más magyarok, csehek, németek is. Itt végre felszabadultan lehetett táncolni, csak úgy, szórakozásból. Még Timi nénit is megforgatták párszor, jó volt nézni. Esztert az előbb egy lengyel fiú kérte fel – talán három-négy évvel lehetett idősebb nála, nagyon ügyesen táncolt. Egyiküket sem zavarta, hogy nem értik egymás nyelvét: a tánc nyelvét értették, s ha mégis adódott benne valami félreértés, azon jót lehetett nevetni. És aztán az a hatalmas körtánc! Lehettek legalább hatvanan. Eszternek még sosem volt része ilyen élményben. Milyen jó lesz ezeket elmesélni holnap Anyának meg Lucának. Kingát is áthívja, és eldicsekszik a lengyel fiúval. „Nem maradtak későig a táncházban, mert másnap reggel hatkor már indultak is haza. Eszter délután bepakolt mindent, amit lehetett, és mikor visszaértek a szállodába, gyorsan lezuhanyozott és lefeküdt.
Másnap hajnalban mindnyájan álmosan bóklásztak a megállóban. Gyönyörű, kicsit hűvös, de napsütéses volt a reggel, Eszter most szinte várta az utazást. Végre mindenki felszállt a buszra, és elindultak. Szerencsére sikerült ablakhoz kerülnie. Most nem félt, elmúlt az a rossz érzés, ami ilyenkor gyötörte. Nem tudott betelni a látvánnyal, az elsuhanó fákkal, a szántóföldekkel. Minden ragyogott a napsütésben. Vegyes érzések rohanták meg: maradt volna még. Sok élmény érte ezen a varsói úton, és nem nagyon akart visszatérni az otthoni tennivalókhoz. De persze örült is, hogy nemsokára viszontláthatja Anyát és Lucát, akik már nagyon hiányoztak.” „Néhány órával és többszáz kilométerrel később megérkeztek, leszálltak a buszról, és végre mindenki megtalálta a bőröndjét. Sokan voltak a megállóban, de Eszter rögtön kiszúrta anyát. Odarohant hozzá, a nyakába ugrott.
– Drágám! – szorította a szívére anya. – De jó újra látni téged!
Eszter hátrébb lépett és boldogan Anyára mosolygott.
– Annyi mesélni valóm van! Lucát hol hagytad? – kérdezte hirtelen.
Anya szeme szomorkásra, aggodalmasra változott.
– Luca sajnos nincs túl jól. Lebetegedett reggelre. Kinga jött át vigyázni rá, míg én eljöttem érted.
Eszter szíve megtelt sajnálattal. Szegény Luca! Pedig biztos nagyon szeretett volna ő is kijönni elé. Nem baj, otthon majd jól megpuszilgatja, főznek neki anyával egy nagy kancsóval a kedvenc teájából, elmeséli a lengyelországi kalandjait, és holnapra már meg is gyógyul. Lucának is biztos lesz mesélni valója, Eszter már látta maga előtt, ahogy kishúga büszkén eldicsekszik, milyen ügyesen vigyázott a nyakláncára.” „Végre hazaértek. Eszter repült Luca szobájához. A kishúga az ágyban feküdt, Kinga az ágy szélén ült. Eszter hálás mosollyal biccentett neki. Szegény Luca tényleg elég elesettnek tűnt. A nővére hevesen átölelte. Mikor elengedték egymást, Eszter valami nagyon furcsát vélt felfedezni a húga tekintetében: mintha egyszerre lett volna nagyon boldog és nagyon szomorú.
– Mi a baj, Lucám?
– A szitakötő… – hüppögött Luca – eltűnt a szitakötő!
Eszter megmerevedett. Az eszébe sem jutott, hogy Luca elvesztheti a nyakláncot, és most hirtelen belenyilallt a veszteségérzés, de kedvesen kérdezte Lucától, a vállát simogatva:
– De hát mi lett vele? Elvette valaki az iskolában?
Luca megrázta a fejét.
– A zsebemben volt. Aztán egyszer csak…nem volt ott. – és heves zokogásban tört ki.
Kinga hirtelen felpattant. A két lány nem értette, mit csinál. Az íróasztalhoz rohant, megfogta Luca székét, és az ágy melletti ruhásszekrényhez vitte. Felugrott rá, lábujjhegyre állt, és egyik kezével a szekrény tetejét kezdte tapogatni.” „Meg is találta, amit a szekrény tetején keresett. A markába fogta, leugrott a székről és visszaült az ágyra. Aztán szemlesütve tette le a két testvér közé a szitakötős nyakláncot.
– Bocsássatok meg. – mondta halkan, majd Luca felé fordult. – Irigyeltem a kettőtök őszinte kapcsolatát, az én testvérem soha nem mond nekem igazat. Fogadtam Eszterrel, hogy hazudni fogsz neki.
Lucának leesett az álla. Szájtátva nézett hol Kingára, hol a nyakláncra. Eszter azonban dühbe gurult. Hogy tehette ki ennek Kinga azt a szegény kislányt! Már készült, hogy rázúdítja a mérgét, amikor Kinga sírva fakadt. Luca megfogta a kezét és hozzábújt. Kinga átkarolta.
– Ne haragudj, hogy mindig olyan undok voltam veled! – mondta Lucának.
Luca megrázta a fejét, és még jobban hozzábújt. Erre már Eszternek is eleredt a könnye. Átkarolta a két lányt.
Anya nyitott be halkan a szobába. Csak azt látta, hogy a három lány összebújva pityereg, és közöttük az arany szitakötő. Elmosolyodott.
– Kész az ebéd. – szólt kedvesen. – Gyertek.
Eltelt vagy tíz perc, talán negyedóra is, amikorra összeszedték magukat, kimentek a konyhába és asztalhoz ültek. Anya észrevette, hogy Luca nyakában lóg a szitakötős nyaklánc.
– Eszter nekem adta. – mosolygott a nővérére Luca.