– Gyerünk már, Hanna! Most mit bénázol megint? Jobbról kerüld meg a betonkeverőt, és majd szólok, ha átmászhatsz! – Patrik dühödten sziszegett Hanna felé, miközben próbálta a hátára erősíteni a vízipuskát, amin épp az előbb szakadt el a heveder. Egy vakolatlan téglafal mögött lapultak, építési törmelékek közt, jobbról egy használaton kívüli betonkeverő állta el az útjukat. Kicsit messzebbről izgatott susmorgás hallatszott: a Zöldek katonái már készültek a mindent eldöntő összecsapásra az építkezés másik végében.
– De ha jobbról megyek, nem fogok beférni az ablakon, Patrik! Akkor itt kell hagynom a vízibombákat…
– Akkor itt hagyod, és futsz, amikor szólok! Szörnyű lassú vagy, mindent elrontasz! Megint mi fogunk veszíteni így!
Hanna majdnem elsírta magát, de elhallgatott, várta az utasítást. A kommandó, az kommandó.
– És jegyezd meg, hogy egy egyszerű közlegény nem szólhat vissza a parancsnoknak! – vetette oda Patrik, aki végre végzett a vízipuska hevederével. Készen álltak a támadásra, már csak a Piros csapat többi tagját várták, akik elmentek vizet hozni a fegyvereikbe.” „A rég félbehagyott építkezést rozzant kerítés vette körbe a Nefelejcs utca 58. alatt. Az utcabéli gyerekeket nem igazán érdekelte a félig kidőlt kapun a hatalmas – Magánterület! Feliratú – tábla: Patrik vezetésével már a nyár elején birtokba vették az épületet, és azóta is ott játszottak minden nap. Persze mindig azt, amit Patrik szeretett játszani: kommandósat.
– Szerzünk mindenkinek egy vízipisztolyt, és vízibombákat készítünk. Legyetek mondjuk ti a Zöld csapat, a vezetőtök Bence lesz – mutatott Patrik egy kisebb gyerekcsoportra az utolsó iskolai napon, amikor megfogant benne az egész nyáron át zajló játék ötlete.
– Mi leszünk a Pirosak, Noel és Kari is velünk lesz, és én leszek a csapatvezető – folytatta. – Az a szabály, hogy akinek teljesen átázott a pólója, az kiesett! Akinél több ember marad a nap végén, az győz!
– És én… én melyik csapatba kerülök? – kérdezte félénken Hanna egyik lábáról a másikra állva. Bence, a Zöldek kapitánya hangosan tiltakozott:
– Ide biztos nem jössz! Nem kellenek szemüvegesek! Különben is sokan vagyunk!” „Hannának sírásra görbült a szája.
– Jól van, ne picsogj már folyton! Jöhetsz ide a Pirosakhoz, majd csak jó leszel valamire – mondta Patrik nagy kegyesen azon az utolsó iskolai napon. Hanna pedig heteken át igyekezett, hogy megfeleljen neki, de a játékban túl ügyetlen volt, sosem futott elég gyorsan, és a célt is mindig elvétette a vízipisztolyával. Így aztán jobbára azzal foglalta el magát, hogy a vízibombának szánt lufikat töltögette vízzel, amíg a többiek izgalmasabbnál izgalmasabb csatákban vettek részt a félbehagyott építkezésen.
– Ez a mai összecsapás nagyon fontos lesz – szólította meg Patrik egy júliusi reggelen. – Az emeletről fogunk támadni, lesből. Mivel te vagy köztünk a legkisebb, és a kis padlásablakon csak te férsz át, így most velünk jöhetsz. De ha elrontod nekem a küldetést, akkor kizárlak a csapatból!
Így került Hanna Patrik mellé az aznapi csatában, azonban az útjukat álló betonkeverő miatt nem fért hozzá a padlásablakhoz, csak úgy, ha a vízibombákat hátrahagyta. De a parancs az parancs, úgyhogy átpréselte magát a padlásablakon, majd lopakodva elindult a Zöldek bázisa felé.” „Már majdnem elérte a Zöldek főhadiszállását – a ház hátsó terasza alatti pincehelyiségben –, felülről látott is néhány izgő-mozgó gyerekfejet, és Bence hangját is hallotta, aki éppen a haditervet ismertette a többiekkel.
– Ez az! – gondolta Hanna. – Kihallgatom őket, visszamegyek, és elmondom Patriknak, hogy mit terveznek.
Irtó boldog volt, hogy végre ő is hasznos lehet. Előrébb húzta magát a padlás deszkáin, hogy közelebb kerüljön és jobban halljon. Egy kiálló fadarabban kapaszkodott meg, és megpróbálta a lehető legjobban kinyújtani a nyakát az ablakrésen.
– Ááááá! Vigyázat! – harsant fel egy kétségbeesett kiáltás odalentről. Bence mellett tompán puffant egy tetőcserép. A Pirosak kapitánya felnézett, és azonnal észrevette a megszeppent Hannát a padlásablakban.
– Kémkedik! Kémkedik! Gyerünk, támadás! – ordított fel Bence, Hannára pedig össztűz – pontosabban összvíz – zúdult odalentről. A Zöldek rohamra indultak a Pirosak rejtekhelye felé: Hannának esélye sem volt megakadályozni őket, ráadásul a ruhája is elázott. Ő már kiesett.” „A Piros csapat csúfosan kikapott: még Patrik is teljesen elázott, pedig ő aztán ügyes kommandós volt.
– Soha többet ne gyere ide! Elrontottad az egészet! Ki vagy zárva a csapatból! – süvöltötte Patrik Hannának, miközben a Zöld csapat ünnepelt.
Hanna sírva lépkedett a kapu felé, de hirtelen elfelejtette, hogy miért is olyan szomorú: eltűnt a kapuról a tábla. Reggel még ott volt, ez biztos. Nyilván elvitte valaki, mialatt az épületben játszottak.
– Patrik! Bence! Nézzétek! – kiáltott hátra Hanna, miután magához tért a döbbenetből. – Valaki levette a táblát!
A többiek a kapuhoz csődültek, és hirtelen Patriknak sem volt már fontos az elvesztett csata.
– Mi a fene? – hüledezett. – És látjátok ott azt a kocsit? Sosem láttam még azelőtt errefelé Egy igazi holló ül a tetején – mutatott az utcán parkoló nagy, fekete autóra.
– Aztaaa! Nézd a műszerfalat! Egy igazi madárkoponya! A kalaptartón pedig egy fekete macska! Vajon él még? – kontrázott Bence, és a kocsihoz szaladt.
– Úristen! Ez él! Na húzzunk innen! – sikoltott, ahogy a macska kinyújtóztatta tagjait, és belebámult a szemébe.
