A gyerekek villámgyorsan elszeleltek, Hannára nem figyelt senki. Ahogy a kert sarka felé nézett, egy titokzatos alakot látott meg a kerítés mellett állni. Alacsony, sovány figura volt, hosszú, bő ruhában. Ősz haja a hátát verdeste, arcát eltakarta nyűtt kalapjának karimája.
– Tűnés innen! – kiáltott rá Hannára rekedt hangon. – Ha még egyszer meglátlak itt benneteket, szólok a szüleiteknek és óriási botrányt csinálok!
Hanna rémülten elrohant az utca másik vége felé, ahol a szülei háza állt. Az út közepéről még visszanézett, és látta, ahogy a félelmetes alak új táblát szögel a kapura:
– Belépni szigorúan tilos, különben baj lesz!
Miután végzett, kiengedte a macskát a kocsiból, és elindult a félkész ház ajtaja felé a gazzal felvert ösvényen. A cica szaladt utána, de az ösvény közepén ő is visszanézett, és mintha rákacsintott volna Hannára.
A kislány összerezzent.
– Jaj, ne. Nem kacsinthatott. A macskák nem tudnak kacsintani! – mondta magának, majd megrázta a fejét és hazafutott.” „Másnap a gyerekek már korán reggel gyülekeztek a ház kerítése előtt. Kupaktanácsot tartottak.
– Tényleg ezt mondta? – kérdezte hitetlenkedve Patrik, miután Hanna elmesélte a tegnap történteket. – De hát ez aljasság! Ki ez a fura figura? Mit keres itt? És mi hol fogunk játszani ezután?
– Szerintem kerüljük meg a házat, és a hátsó terasz felől nézzünk be az ablakon. Tuti, hogy nem itt lakik, nem is lakhat itt, évek óta hozzá sem nyúlt senki ehhez a házhoz – indítványozta Bence.
– Jó. Hanna majd megnézi, hogy ki ez. És kinyomozzuk, hogy mit akar – mondta Patrik, és már lökte is Hannát a kerítés felé.
– Miért nem ti mentek, ti vagytok a fiúk! A parancsnokok!
– Hát jó – felelte Patrik, mert nem akart gyávának tűnni. – Bence, gyere velem te is!
Elindultak a kerítés mentén, hogy a ház háta mögé kerüljenek, ám egyszer csak Bence felkiáltott.
– Azta! Ezt nézzétek! Itt egy komplett erdő nőtt tegnap óta!
Az addig kopár és gazos hátsó kert valóban tele volt fákkal: nem is látszott tőlük a hátsó terasz.
A rejtélyek azonban egyre csak szaporodtak, ahogy múlt az idő.” „Alig telt el két hét, a gyerekek a közelébe sem mertek menni a háznak. Egymást érték a megmagyarázhatatlan dolgok: a kert viharos gyorsasággal lett egyre rendezettebb, a tetőre cserepek kerültek, a teraszokra kőburkolat, a falakat pedig bevakolták és lefestették, noha soha, senki egyetlen munkást sem látott dolgozni a házon.
Néha megmutatta magát a rejtélyes alak, a kertben dolgozott vagy a macskáját hívogatta a teraszról. Időnként még elment a két utcával arrébb levő boltba is, de a kosarába ilyenkor csak macskakonzerv és tej került.
– Nem hiszem el, hogy soha többé nem játszhatunk ott. Ez nem igazság! Vissza kell szereznünk a házat a boszorkánytól – duzzogott Patrik egy augusztusi délutánon. Lábánál a boszorkány – mert a gyerekek így nevezték el közben a furcsa szerzetet – fekete macskája dörgölőzött, aki szívesen töltötte a gyerekekkel az idejét. Csak akkor tűnt el, amikor a gazdája hívta.
– Cicaaa! – harsant fel a boszorkány kiáltása messziről, mire a macska ugrott egy nagyot, és hazafelé vette az irányt. A gyerekek hatalmas fékcsikorgásra kapták fel a fejüket: az út közepén egy piros autó állt keresztben, előtte pedig a cica hevert. Elütötték.” „Hanna szaladt oda először, miközben a sofőr ijedten kászálódott ki a kocsiból.
– Nem láttam… bocsánat… csak egy pillanat volt… Él még?
– Él, de orvoshoz kell vinni – felelte Hanna, és megpróbálta felnyalábolni az alig pihegő cicát.
– Cicaaaa! – harsant még egyszer a boszorkány hangja, aki háza teraszáról nem láthatta a balesetet.
– Hanna! Ezt nem tudhatja meg a boszorkány, mert akkor végünk van! Most mit csináljunk? – Patrik, aki időközben szintén az autó mellé ért, pánikba esett.
– Most el kell vinni állatorvoshoz… Aztán ha ellátták, akkor valahogy vissza kell csempésznünk a kertbe. Ez az egyetlen megoldás – mondta Hanna elszántan.
– Na jó, de ki csempészi vissza? – tette fel Bence a kérdést, amire Patriknak már készen is volt a válasza:
– Hát Hanna.
Hanna nem válaszolt. Magához ölelte a sérült cicát, és elindult vele a szülei háza felé.
– Cicaaaa! Hol van ez a büdös dög? – dohogott a boszorkány, aki egészen másnapig hiába várta a macskáját. ” „– Szerencsére nincs nagy baja, csak a bal hátsó lábszárcsontja tört el. Néhány hét, és rendbe jön, de a rögzítésen a vízhatlan réteget kétnaponta kell majd cserélni. Tiéd a cica? – kérdezte Hannát az állatorvos.
– Nem az enyém, de az utcánkban lakik. Nem tudjuk a gazdája nevét.
– Akkor mindjárt leolvassuk a chipjét, ha van neki.
Szerencsére volt, ám az orvos hitetlenkedve vakarta a fejét, miközben a számítógép betöltötte az adatokat.
– Itt csak annyi áll, hogy Boszkó, Nefelejcs utca 58. Semmi más. Így hívják a gazdáját, vezetékneve sincs. Ez meglehetősen furcsa. A cica neve pedig… Cica.
Annyi rejtélyes dolog történt már a boszorkány körül, hogy a tény, hogy nincs vezetékneve, meg sem lepte Hannát.
– Hazaviszem. Köszönöm a segítséget!
– Várj, még adok egy doboz fájdalomcsillapítót. Ebből minden reggel kapnia kell, hogy ne szenvedjen annyira. Majd mondd meg a gazdájának… Boszkónak – azzal az orvos átadta a gyógyszert, Hanna pedig Cicával a karjában elbúcsúzott. Fogalma sem volt, hogyan fogja visszavinni a macskát Boszkó házába.