– Mindenképpen kelleni fog a jelmezemhez a virágos kendőd, úgyhogy azonnal hozd elő – Bella éles hangja szinte süvöltött, ettől Mimi, aki éppen a szétdobált ruhákat szedegette fel a földről, össze is rezzent.
– De hát az még az anyukámé volt… ne haragudj, de nem szeretném odaadni, olyan kevés emlékem van tőle.
– Na, és? Te úgysem tudsz jönni a buliba, mert valakinek Zolikára is vigyázni kell. Sosem volt még rajtad az a kendő, nekem meg pont kapóra jön. Ide vele!
Ez már Miminek is sok volt. Éppen eléggé utálta, hogy a szüleik miatt együtt kell lakniuk, ráadásul két teljes napja egyedül voltak otthon Zolikával, mindkettejük négyéves öccsével. Betelt a pohár.
– Nem fogom odaadni! Oldd meg a jelmezedet, ahogy akarod, ne főnökösködj velem. Attól még, hogy az apám elvette az anyádat, nem lettünk rokonok!
– Csak azt hülye kendőt kértem el, irigy kutya! Pukkadj meg – Bella fülig vörösödött, és olyan lendülettel viharzott ki a szobából, hogy még Zolikát is félrelökte, aki persze azonnal sírni kezdett.” „– Gyere ide, Zolika, nincsen semmi baj – Mimi megpuszilta kisöccse fejét.
– Mimi – szipogott a kisfiú. – Milyen jelmezbuliba mentek? És engem itt hagytok?
– Jaj, dehogyis hagyunk itt. Én itt leszek veled, csak Bella megy el.
– De mi az a jelmezbuli?
– Nem jelmezbuli, hanem jelmezbál… Lesz még jelmezverseny is! És képzeld, a győztes tudod, mit nyer? Egy sétahelikopterezést a város fölött Bob the Doggal, az énekessel.
– Juj, Bobot imádom! Az a dal a jó, hogy „nem kenyerem a szerelem, ha így is oké, gyere velem!” Juhú – énekelte Zolika az utóbbi idők legnagyobb slágerét. Minden rádió naponta legalább tízszer lejátszotta, nem csoda, hogy még egy négyéves is megjegyezte a fülbemászó dallamot.
– Igen… – sóhajtott Mimi. – – Iszonyú menő buli lesz. Az a cipőgyár szervezi, amelyik Bob the Dog apukájáé… Zene, tánc meg király jelmezek… de úgyis mindegy, mert én nem mehetek el.
– Nem baj, majd társasozok veled, hogy ne unatkozz – próbálta vigasztalni Mimit a kicsi.
– Na, az remek lesz! Akarom mondani, alig várom.” „Kivágódott az ajtó, Bella pedig úgy perdült be rajta, mint a forgószél.
– Na, jó, találtam anyánál egy hasonló kendőt, úgyhogy ezt megúsztad. Viszont az üvegfiguráid kellenek! Pont jók lesznek a cipőmre. Olyat fogok csinálni, mint amilyen Lady Gagán volt a múltkori fellépésén.
– Na, de Bella, azok eltörnek, ha felragasztod őket a cipődre! Ne már!
– Majd úgy ragasztom fel, hogy ne törjenek el. Különben is, mit vagy úgy oda néhány hülye üvegfiguráért?
– Mert gyűjtöm őket… Évek alatt gyűlt össze ennyi. Te ezt nem érted, mert neked semmi sem értékes, semmire sem vigyázol!
Zolikának kezdett elege lenni.
– Ne veszekedjetek már, az olyan rossz! Mindig csak veszekedtek.
Mimi elkeseredve állt az öccse és a mostohanővére közt. Zolika elpityeredett, Bella pedig – mint általában – fortyogott a dühtől. Nem volt mit tenni.
– Kettőt elvihetsz… – nyögte.
– Legyen négy – felelt Bella élesen, és már rohant is Mimi szekrényéhez, hogy leraboljon onnan négy üvegfigurát.
Persze, pont a legszebbeket választotta ki.” „– Na, milyen vagyok? – Bella megpördült az előszobatükör előtt, láthatóan nagyon elégedett volt magával. Esteledett.
– Hát… végül is… egész ügyes jelmez… Különösen az álarc tetszik – Mimi kereste, de nem találta a szavakat arra a borzalmas ruhahalmazra, amit Bella magára húzott. Zolika segítette ki:
– Minek öltöztél be? Madárijesztőnek? Hihi!
Bella vérig sértetten nézett az öccsére.
– Tavasztündér, ha nem tűnt volna fel. Na, szevasztok – ahogy szokta, bevágta maga mögött az ajtót és elviharzott. Mimi az ablakból nézte, ahogy felszáll a buszra, és alig tudta visszatartani a könnyeit. Zolika is hiába vigasztalta.
Aztán gondolt egyet, és elővette a telefont, amit apáék vészhelyzet esetére hagytak otthon nekik.
– Olyan rossz itthon apa nélkül! Bella egész nap kínoz, és még a jelmezes buliba sem mehettem el, mert Zolikára kell vigyázni. Segíts, Eszter néni! Hívj fel, ha tudsz – pötyögte a telefonba az sms-t. Eszter néni Mimi rég elhunyt édesanyjának volt a húga, és nem messze lakott tőlük. Igazi vagány nagynéni volt, rengeteget utazott.
– Talán most is éppen külföldön van… – gondolta Mimi szomorúan. Szomorúsága azonban nem tartott sokáig, mert kisvártatva megszólalt a csengő.” „– Helló, aranyom! Látod, itt van a tündérkeresztanyád, na, indíts a buliba, addig én vigyázok Zolikára. De éjfélre érj haza, mert indulnom kell a reptérre… Megyek az Azori-szigetekre jógatáborba. Nyomás – hadarta Eszter néni egy szuszra, aztán ledobta magát a kanapéra. – Na, miért nem mész?
– Eszter néni… Ez egy jelmezes buli.. És nekem nincs jelmezem!
– Ó. Az baj. De megoldjuk! Gyerünk a padlásra, hátha találunk valami izgalmasat – Eszter néni előtt nem voltak akadályok: fürgén felszaladt a lépcsőn. Mire Mimi utolérte, már derékig benne volt a padlás sarkában elhelyezett nagy ládában, amelyben anya régi holmijai voltak.
– Heuréka – egy csodás, égővörös köntöst húzott elő a ládából, amelynek gyönyörű, csillogó tollak voltak az ujjain és a gallérján. – Főnixmadárnak öltözöl, aranyom!
– És a cipő…? Cipőm sincsen.!
– Hányas a lábad? 36-os, ugye? Kapd fel az enyémet – és már vette is le a saját csodálatos, piros, csillámos cipőjét. – Még szerencse, hogy ilyen extra cuccokban járok. Na, indulj! Jaj, várj, álarc is kell még! Kösd fel ezt – kettőt nyisszantott a köntöshöz tartozó övön egy ollóval, kivágva a szemek helyét.
Mimi nem is lehetett volna boldogabb.