A jelmezbált az egyik legdivatosabb, legfényűzőbb diszkóban rendezték. Mimit lenyűgözte a látvány: a rengeteg színes ruha, a sok ember, a csillogás; ráadásul a terem közepén helyet kapott egy tűsarkú cipőt mintázó jégszobor is. A szobor mellett Bella állt szörnyű jelmezében: éppen Bobbal, a popsztárral beszélgetett. Mimi villámgyors fordulatot tett, nehogy beleütközzön a párosba, és azzal a mozdulattal fel is lökött egy pincért.
– Ááá, nem tudsz vigyázni? – a szmokingos fiú körül szanaszét hevert a tálca tartalma: miniszendvicsek, koktélrákok gurultak szanaszét, két pohár el is tört.
– Jaj, ne haragudj, nem vettelek észre – Mimi leguggolt, hogy segítsen a pincérnek eltakarítani a romokat. Ekkor azonban két vadonatúj, hófehér sportcipőt látott meg, amelyek egy menő farmerben folytatódtak, a menő farmer pedig egy sötétkék zakóban, az pedig…
– Nahát! Bob – Mimi kiejtette a kezéből a már amúgy is törött poharat.
– Igen – mosolygott Bob. – Segítek! Vigyázz, el ne vágd a kezed!” „– Ha már úgyis itt vagyunk, nincs kedved táncolni? – kérdezte Bob, miután felpakolták a pincér tálcájára a megviselt szendvicseket.
– Végül is, táncolhatunk, ha szeretnél – mondta Mimi kissé hűvösen: alig bírta leplezni, hogy a torkában dobog a szíve az izgalomtól. Táncolni kezdtek.
– Nagyon menő a jelmezed! Kitalálhatom? Hm: főnixmadár?
– Talált, süllyedt – nevetett Mimi, közben pedig megpróbált nem rálépni Bob lábára.
– Majd menjünk oda a fotóshoz, mindenkit lefotóznak, lehet szavazni, és éjfélkor lesz az eredményhirdetés – Bob már húzta is Mimit a fotósarok felé. Mimi azonban pánikba esett. Éjfélkor? Hiszen azt ő már nem tudja megvárni!
– Na, ne legyél szégyenlős, gyere – kérlelte Bob, és mire Mimi feleszmélt, már el is készült a közös fotó.
A többi lány persze gyanakodva és irigyen méregette őket. – Ki lehet az a piros ruhás, tollas tyúk? Meg: – Hogy fenn hordja az orrát, még hogy csillogós cipő – ilyeneket mondtak. Mimit és Bobot azonban egyáltalán nem érdekelte mindez: úgy elbeszélgették az időt, hogy mire Mimi feleszmélt, már majdnem éjfél volt.
– Úristen! Mennem kell – már rohant is ki az ajtón, a közeli buszmegálló felé. Bob utánaeredt, de már nem érte utol. Mimi az utolsó pillanatban ugyan, de hazaért.” „– Ti ott voltatok a tegnap esti megagigabulin? Akkor biztosan hallottátok, hogy mi történt! Főnix, főnix, jelentkezz, mert megnyerted a jelmezversenyt! Ki az, aki eredményhirdetés előtt hazamegy pizsilövésre? Ti értitek ezt? Az jó, mert én sem – Bella dühösen kikapcsolta a rádiót.
– Ronda volt a főnix ruhája, nem is értem, hogy nyerhetett – duzzogott, és kent magának egy lekváros kenyeret.
– Láttam, hogy eltörted a figuráimat… Nem kellett volna odaadnom. Ez a nap is jól indul – mondta Mimi, akit elöntött a boldogság attól, amit a rádióból hallott, de ezt megpróbálta eltitkolni.
– Ahhoz képest, hogy eltörtem őket, vigyorogsz, mint egy vadalma! Talán nem is hiányoznak annyira!
– Nem érdekelsz – vetette oda Mimi, és újra bekapcsolta a rádiót.
– Ja, és ne feledjétek, hogy a Főnixnek összesen egy, azaz egy hete van jelentkezni itt nálunk a rádióban, a 06-40-555-444-999-es számon, szóvaaal… Húzz bele, Főnix, és szállj fel arra a helikopterre! Most pedig következzen akkor Bob the Dog slágere, amivel szétzúzta a toplistákat: Nem kenyerem a szerelem!
” „– Hát ez hihetetlen, hogy keresik ezt a pulykát – Bella lenyelte az utolsó falatot, aztán mérges arca hirtelen megenyhült. – De ha jobban belegondolok, a Főnix akár én is lehetnék! Hiszen ez csak egy jelmez, pikkpakk elkészítem!
– De hát az csalás lenne!
– Na, és? Semmi közöd hozzá! Ott se voltál – azzal indult is a szobájába. – A piros kabátodat kölcsönveszem, ha nem gond!
– De, gond… – mondta Mimi halkan. Közben a csodálatos főnixjelmezére gondolt, amit még az éjjel elrejtett az ágya alá. Legszívesebben kiabált volna: Ott voltam! Ott voltam! Zolika azonban felébresztette az álmodozásból, mivel közölte, hogy még mindig éhes, és kért egy második vajas kenyeret.
Miközben a kenyeret kente, pittyegett a telefon a konyhapulton. Eszter néni írt.
– Az éjjel annyira siettem, hogy még a cipőről is elfelejtkeztem, a papucsodban jöttem el. Örülök, hogy jól érezted magad! puszi, Eszter néni
A cipő! Azt Mimi nem dugta el, még mindig ott volt az előszobában. A kezébe vette, és megsimogatta, mielőtt elsüllyesztette volna a falhoz támasztott iskolatáskában.” „– Jaj, lányok, lányok, nagyon hamisak vagytok ám! Eddig a percig összesen 35 lány telefonált nekünk, hogy ő a Főnix, a közösségi oldalakat pedig elárasztották a főnixjelmezes fotók. De vajon ki az igazi? Itt ül mellettem maga Bob the Dog, őt kérdezem: mit szólsz, hogy ennyi főnixed lett hirtelen? – Mimi felhangosította a rádiót.
– Hát én is meglepődtem… Én emlékszem a Főnixre. Oké, az arcát nem láttam, de a hangját bármikor megismerném, úgyhogy csajok, tökre hízelgő, meg minden, de sajna a végén csak egy maradhat!
– Na, jó, Bob, de ki az az egy?
– Mindenkihez személyesen fogok elmenni, aki jelentkezett: ki fog derülni, hogy ki az igazi főnix, és az a valaki jön velem a helikopteres sétarepülésre! Ahogy kilépek innen a stúdióból, már indulok is a főnixekhez, szóval készüljetek!
Bella lerohant a lépcsőn.
– Úristen! Ide is jön? De még nincs cipőm! A jelmez már kész, de mit veszek a lábamra? – kétségbeesetten nézett körül, amikor meglátta anyja egyik balerinacipőjét az előszobában. – Ez jó lesz! Beragasztózom és megforgatom piros csillámban. Be ne engedd Bobot, amíg készen nem vagyok!