– Sok szerencsét a dolgozathoz! És foci után gyere rögtön haza, mert estére nagy vihart mondanak. Úgy értem, igazit – anya a parton állva integetett, és egymás után dobálta a puszikat. Peti ilyenkor örült, hogy az osztálytársai ezt nem látják, elvégre egy tizenkét éves majdnem-felnőttnek már nem dobál puszit az édesanyja.
– Köszi, sietek haza! – kiabált vissza mosolyogva, aztán gondolt egyet, és ő is dobott egy puszit. Még egy tizenkét éves majdnem-felnőtt is megtehet ennyit az édesanyja kedvéért. Peti csónakja lendületesen hasította az tengert, evezője pedig tempósan vágta az apró, gyorsan gyógyuló sebeket a víz tükrébe. Rutinos volt, hiszen hat éve minden egyes nap ezzel a csónakkal ment iskolába, méghozzá teljesen egyedül.
A másik parton pedig ma is, mint minden reggel, a legjobb barátai várták, Lucy és Giovanni.
– El sem tudom képzelni, hogy bírsz csónakkal átvágni ezeken az óriási hullámokon, Peti! Ezek ma még a szokásosnál is nagyobbak! – kiáltotta a partról Lucy, amikor Peti már hallótávolságon belülre került. Peti csak mosolygott, miközben a tükörsima vízen a part felé navigálta, majd szakszerűen kikötötte a csónakot.” „Kedves Olvasóim, jogosan merül fel bennetek a kérdés, hogy mi ez a sok zagyvaság. Milyen gyerek jár csónakkal iskolába? És hogy lehet, hogy a tenger hullámzik, miközben sima a felszíne? Egyáltalán, hogyan lehetséges, hogy valaki hatéves korától fogva teljesen egymaga közlekedjen ezeken a vad és veszélyes vizeken? Türelem, ígérem, minden kérdésetekre választ kaptok majd szépen, sorjában.
Engedjük el most iskolába Petit, Lucyt és Giovannit, és amíg megírják a mára beígért matekdolgozatot, addig gyorsan elmondom, hogy Peti nem átlagos kisfiú. Átlagos persze abban az értelemben, hogy pontosan ugyanazok foglalkoztatják, mint bármelyik tizenkét évest: miből lesz felelés, kiválasztják-e a futballcsapatba, megjött-e a frissítés a kedvenc videojátékához?
Másrészt viszont annyira különleges helyen él, hogy ez őt és a szüleit is különlegessé teszi.
Hallottatok már Manono szigetéről? Gondoltam, hogy nem. Persze, nem véletlen, hogy soha nem találkoztatok még sehol ezzel a szóval. Na, de kezdjük az elején. Ígérjétek meg, hogy minden köztünk marad, amit most elmesélek!” „Manono egy egészen aprócska sziget a Földközi-tengeren, Olaszország déli partjaihoz nagyon közel. A nevét még a kikötővárosban sem tudják, mert mindenki azt hiszi, hogy a sziget egy picike, sziklás és kietlen hely, ahol csupán egyetlen házacska áll: Petiéké. S mivel a tenger mindig olyan haragos, na meg a helyiek szerint minek is menne bárki egy ilyen szürke, unalmas és kicsi helyre, így aztán Manono, amióta a világ, érintetlenül és rendíthetetlenül magasodik a tenger fölé, legalábbis mindenki úgy gondolja, hogy az egyetlen kis háztól eltekintve nincs ott semmi.
Az igazságot csakis Peti ismeri, aki mindig jót nevet a barátain, amikor azok a hullámoktól féltik a könnyű csónakot. A hullámok ugyanis nem valódi hullámok, Manonón pedig virágzik az élet.
Már sejthetitek, hogy csakis valami varázslat lehet a dologban, és igazatok is van. Manono izgalmas mindennapjairól azért nem tud senki a kontinensen, mert a sziget lakosai így akarják. Jól megvannak egymás közt, és nem akarnak turistákat.
Ami azt illeti, Manonón a turistáktól félnek a legjobban. Még a gyerekeket is úgy ijesztgetik:
– Ha nem alszol el, előjön egy turista az ágyad alól!
Persze, ki tudna elaludni abban a tudatban, hogy egy turista les rá?” „Most már végképp össze lehettek zavarodva, de legyetek még egy kicsit türelmesek, mert mindjárt megtudtok Manonóról minden fontosat, ám időközben vége lett a matekórának, Petiék pedig éppen a szendvicseikkel küzdenek az iskola ligethez hasonló, fákkal benőtt udvarán, úgyhogy térjünk most vissza hozzájuk.
– Borzasztó lett a dolgozatom. Nem is értem, mert egész tegnap délután erre tanultam! Tuti egyest kapok – Lucy elsírta magát, mert előző nap valóban órákig gyakorolta a feladott egyenleteket.
– De hát mi történt? Múltkor a történelemórán is alig tudtál megszólalni, pedig te vagy a legjobb az osztályban – értetlenkedett Giovanni, miközben szendvicsének néhány apróbb darabját a körülöttük sertepertélő gerléknek dobta.
– Nem tudom. Napok óta ez van. Tanulok, aztán másnap nem emlékszem semmire. És nem is vagyok jól, reggel fájt a fejem, ráadásul úgy érzem magam, mintha egész éjjel nem is aludtam volna. Pedig aludtam. Egy héten belül ez lesz a második egyesem. Anya már a történelem miatt is szörnyen haragudott.
– Mindenesetre ez nagyon furcsa – jegyezte meg Peti, és jóízűt harapott a parborkás kenyérbe, amit édesanyja reggel csomagolt neki.” „Na, álljunk meg egy szóra! Most már aztán végképp fogalmatok sincs, miket hordok itt össze. Mi az a parborka? Nos, a parborka a paradicsom és az uborka keveréke, aminek az íze egy kissé hasonlít a paprikára. Manonón termesztik a Növénykeresztezéstani Intézet munkatársai, és Petinek ez az egyik kedvenc zöldsége, de csak a krulábé (krumpli + karalábé) és a brokorica (brokkoli + kukorica) után.
Most már biztosan ti is kezditek kapiskálni, hogy Manono lakosai miért akarnak láthatatlanok maradni. A sziget ugyanis varázslatos hely.
Azért tűnik úgy a partról, hogy hatalmas hullámok csapkodják a sziget széleit, mert Manono sámánja egy ilyen látványvarázslattal óvja a helyieket a kíváncsiskodóktól, és persze a turistáktól.
Manonón a mindennapok része a mágia: amilyen természetességgel te beleharapsz a csokidba egy fárasztó matekóra után, éppen annyira magától értetődő a szigetlakóknak, hogy esőt varázsolnak, vagy játékból halat röptetnek. Peti szülei Milánóból költöztek ide: valójában teljesen véletlenül, egy hajószerencsétlenség után találtak rá a szigetre, és annyira megtetszett nekik, hogy itt ragadtak. Peti már itt született.
