Ennek a fele sem tréfa! Peti a hallottak után nem mert elaludni: félt az álomtolvajtól, de még ennél is jobban aggódott Lucy miatt.
– A legrosszabb mégis az, hogy még csak el sem tudom neki mondani! – jajdult fel szobája magányában. – Ha kikotyogom, hogyan élünk mi itt Manonón, mindennek vége. Jönnek a turisták, engem pedig egy életre száműznek a szigetről, mint annak idején az álomtolvajt.
– De mi van akkor, ha Lucynak egyáltalán nem is ez a baja? Mi van, ha csak fáradt a sok tanulás miatt, vagy valamilyen betegsége van? – szólalt meg Peti fejében egy másik hang. – Valahogyan muszáj megtudni, hogy mi az igazság. Ráadásul, ha az álomtolvaj be tudott hatolni az üzen rendszerébe, akkor mi itt, Manonón sem vagyunk biztonságban!
Petit minden kavargó rossz gondolat ellenére, hosszas forgolódás után végül mégiscsak elnyomta az álom.
Az óra ekkor pontosan 2:00-t mutatott, odakint pedig eleredt az eső, ám ezt Peti már nem hallotta, mert álmodott.” „Színes képek kavarogtak a fejében: álmában a tükörsima tengeren suhant a csónakjával, barátai a csónak mellett úsztak, Giovanni a jobb oldalon, Lucy pedig a másikon. A csónak orra előtt egy delfincsapat játszott, mint valami különös felvezető sereg. A kontinens felé haladtak, a parton pedig ünneplő emberek várták őket színes zászlókkal, hatalmas csinnadrattával. A következő pillanatban Giovanni és Lucy delfinné változott, és úgy ugráltak át a csónak fölött, mint azok az aprócska halak, amiket a manonói gyerekek szoktak szórakozásból röptetni.
Aztán egyszer csak minden elsötétült, az álom szertefoszlott, Peti pedig felébredt.
– Apa…hallottam, amikor hazajöttél. Ugye minket nem tud bántani az álomtolvaj? Ugye azokra az álmokra, amiket az álomtolvaj ellopott, egyáltalán nem emlékszünk másnap reggel? – kérdezte éppen indulni készülő édesapját a reggeli kakaója mögül Peti megszeppenve.
– Hát persze, hogy nem emlékszünk rájuk.
– Akkor jó, mert én álmodtam ma éjjel, de emlékszem rá.
– Egyben biztos lehetsz, kisfiam. Egyszer már elűztük az álomtolvajt, és megint megtesszük, ha arra lesz szükség.” „Képzelhetitek, mekkora aggodalommal indult útnak aznap Peti. Édesanyja integetésére már vissza sem fordult, puszit sem dobott. Most tényleg majdnem felnőttnek érezte magát. Valamit tennie kell, ki kell derítenie, hogy Lucyt valóban az álomtolvaj támadta-e meg. Ijedelme még nagyobbra nőtt, amikor meglátta a parton Giovannit, ám Lucy nélkül.
– Lucy ma nem jön iskolába. Becsöngettem, ahogy szoktam, de az anyukája azt mondta, hogy nagyon rosszul van, reggel hányt is, úgyhogy otthon marad. Én mondtam neked, hogy beteg.
– Giovanni… mondanom kell valamit. De meg kell esküdnöd, hogy soha, senkinek nem adod tovább, mert abból óriási baj, sőt katasztrófa lenne. Oké?
– Oké, naná. Nem mondom el senkinek. Ki vele!
– Lucy valószínűleg azért van rosszul, mert egy álomtolvaj lopkodja az álmait.
Giovanni nagyot nézett.
– Egy micsoda csinál vele micsodát?
Így aztán Peti elmesélte Giovanninak Manonót, az ottani életet, az álompajzs-üzemben történteket, a sámánt, és mindent, ami belefért abba a rövidke útba, amit az iskola felé megtettek.” „– Hááááát, haver… ez aztán a sztori! De a turistáktól miért féltek ennyire?
– Mert mindent megrongálnak, szemetelnek, hangosak és faragatlanok. De téged komolyan ez érdekel a legjobban, miközben Lucy annyira rosszul van?
– Jó-jó – mondta Giovanni megadóan. Az osztályterem előtt álltak, még nyolc perc volt becsengetésig. – Valami módja csak van, hogy megtudjuk, Lucy mitől van rosszul.
– Valami módja van, de én nem tudom, mi az. Az biztos, hogy ma suli után el kell mennünk hozzá meglátogatni. Ha egyedül tudunk vele maradni, és nem lesz ott az anyukája, akkor kifaggatom! Egy biztos: akinél éjjel járt az álomtolvaj, az nem emlékszik az álmaira.
– Ez jó, mert én például szinte soha nem emlékszem.
– De te nem vagy beteg. Legalábbis még nem vagy az. Ha az álomtolvaj itt garázdálkodik, az előbb-utóbb több gyereken is meg fog látszani.
A terembe belépve a két fiú döbbenten vette észre, hogy többen is hiányoznak. Úgy tűnik, nem Lucy volt az egyetlen, akinek rosszullét miatt otthon kellett maradnia.” „– Csókolom! Lucyhoz jöttünk, jobban van már? Peti és Giovanni riadtan toporgott a résnyire nyitott ajtó előtt: kicsit tartottak Lucy anyukájától, aki nagyon szigorú asszony volt.
– Jobban van, de nagyon gyenge. Mit szeretnétek?
– Csak meglátogatjuk! Odaadjuk a házit, meg ilyesmi… – mondta Peti.
– Hoztunk neki csokit is! – tromfolt Giovanni.
– Csokit egészen biztosan nem ehet, hiszen hányt reggel! Nem is értem, hogy gondoljátok! – mordult rájuk Lucy anyukája. – Ha ennyire akartok, tíz percre felmehettek hozzá, de csak amíg lemásolja, hogy mi volt a mai lecke.
– Nem ártana beugrania a jókedv-kovácshoz! – kuncogott Giovanni felfelé a lépcsőn.
– Sssst! Megmondtam, hogy erről senki nem tudhat.
Lucy az ágyában feküdt, és láthatóan tényleg gyenge és elesett volt. De sápadt, elgyötört arcán azonnal mosoly jelent meg, amint meglátta a barátait.
– De jó fejek vagytok, hogy eljöttetek…
Peti azonban rögtön a lényegre tért.
– Lucy, ez élet-halál kérdés. Emlékszel reggelente az álmaidra?