A legnehezebb persze az volt a tervben, hogy Petinek a sötétben ki kellett osonnia a házból, és az éjszaka leple alatt át kellett eveznie a kontinensre. Sosem szállt még vízre éjjel.
Lélegzet-visszafojtva várta, hogy anyáék elaludjanak. 11 óra körül már hallotta az egyenletes szuszogást a szomszéd szobából, úgyhogy kikelt az ágyából, és olyan halkan, amilyen halkan csak tudott, lelopakodott a lépcsőn.
A bejárati ajtó azonban zárva volt, a kulcs pedig sehol. Peti a hátsó terasz ajtajához ment, és óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó éles csikorgással nyílt ki: Peti feszülten figyelt, hogy anyáék felébredtek-e a zajra, de szerencsére nem hallott semmi gyanúsat.
Lélekszakadva rohant a csónakhoz: sietnie kellett, hogy még az álomtolvaj előtt odaérjen Giovannihoz.
Ezt az akciót később úgy mesélte a barátainak, mint élete legfélelmetesebb élményét. Rémálomszerű volt az egész: a vaksötét, a tenger zúgása, a csónak gyanús billegései. Petit azonban nem olyan fából faragták, hogy egy kis ijedtség eltántorítsa a céljától.” „– Bújj el az ágyam alatt, és akkor nem fog meglátni. Én behunyom a szemem, úgy teszek, mintha aludnék – mondta Giovanni, miután Petinek sikerült észrevétlenül fellopakodnia a szobájába. – Ha meg mégis elaludnék… akkor előre is bocsi, és ébressz fel, amikor itt a tolvaj!
Egy örökkévalóságnak tűnt, olyan sok ideje várt már Peti az ágy alatt, Giovanni szuszogásából pedig megsejtette, hogy sajnos mégis elaludt.
Ám egyszer csak halkan nyílni kezdett az ablak, majd Peti szeme előtt két láb jelent meg. Az álomtolvaj puhán, alig hallhatóan lépett Giovanni ágya mellé. Alig hallhatóan beszélt magában.
– Még hogy száműzni. Még hogy engem. Ha legalább tudnátok, kivel álltok szemben, de nem tudjátok! Gőgös, kivagyi népség. Manono, na persze. Varázssziget, blabla – közel, ijesztően közel hajolt Giovannihoz. – Na lássuk csak, kisfiú, mi van abban a buta fejedben. Micsoda illatok, nahát, egészen megéheztem…! Ahá, egy kemence… Tészta, paradicsom…. Na, te sem a tegnapi leckéről álmodozol éjjelente!” „– Most megvagy! – kiáltott Peti, majd azzal a lendülettel kiugrott az ágy alól, és a villanyhoz ugrott.
Egy pillanat alatt fényárban úszott a szoba, még Giovanni is felébredt rá.
Az lepte meg őket a legjobban, hogy az álomtolvajban az égvilágon semmi különös nem volt. Talán csak egy valami.
– Nahát! Azt hittem, te fiú vagy! – bukott ki Petiből az első mondat, ami az eszébe jutott. Az álomtolvajnak földbe gyökerezett a lába. Giovanni felült az ágyon.
– Tudod, hogy éppen egy óriási sajtos pizzáról kezdtem el álmodni? És te ezt a király álmot akartad ellopni! Pfuj!
Az álomtolvaj lelepleződött. Az öregasszony úgy állt ott rongyos ruháiban, mint aki még a fiúknál is jobban meg van ijedve. Nem volt hozzászokva, hogy rajtakapják. Zavarában megszólalt:
– Már miért lennék fiú?
– Nem tudom – felelte Peti. – Az álomtolvajság olyan fiús meló.
Az öregasszony kimeresztett szemekkel bámulta Petit néhány másodpercig, aztán kiszakadt belőle a nevetés. Egész testében rázkódott, a fiúk még fogatlan szájába is beláttak. ” „Hirtelen kitárult az ajtó: Giovanni anyukája is felriadt az óriási hangzavarra. Sok mindent látott már életében, de erre a látványra nem volt felkészülve. Nyugodtan elhihetitek nekem, hogy még sohasem találkoztatok ennyire döbbent anyukával.
– Rendőrség! Drágám, hívd a rendőrséget! Egy idegen nő van Giovanni szobájában! – kiabált Giovanni édesapjának, aki időközben szintén felébredt. Peti azonban, aki tudta, hogy most már nem lesz baj, közbelépett.
– Ne tessék hívni a rendőrséget, ezt már én elintézem. Visszaviszem ezt a nénit oda, ahonnan jött, és ott aztán majd döntenek a sorsa felől.
Nem volt mit tenni, Giovanni szüleinek is el kellett mesélnie az egész történetet, Manonóstul, álomtolvajostul. Elmondta azt is, mit tanácsolt a sámán. Az álomtolvaj közben riadtan pislogott.
– Ez egy meglehetősen hihetetlen történet, Peti – szólalt meg végül Giovanni apja. – És te most ezt az asszonyt vissza szeretnéd vinni Manonóra a csónakodban, egyedül az éjszaka közepén? Nem tartom jó ötletnek.
Ám Peti meggyőzte őket: ez nemcsak hogy jó ötlet, de ez az egyetlen megoldás.” „A csónak hangtalanul siklott a vízen. Az álomtolvaj néma maradt. Peti összeszedte minden bátorságát.
– Hogy hívnak? Biztosan nem az az igazi neved, hogy Álomtolvaj.
– Mi közöd hozzá, hogy mi a nevem?
– Csak kíváncsi vagyok. Még legalább húsz perc, amíg odaérünk a szigetre, de felőlem lehetünk csendben is. Majd a sámánnal elbeszélgetsz.
Az álomtolvaj habozott.
– Imeldának hívnak. De a szigetre nem fogunk odaérni. A sámán egy védelmi varázslatot bocsátott a partok köré, ha nem tudnád. Meg fog állni a csónakod, aztán se ki, se be. Itt maradsz velem. De legalább a nevemet tudod – kuncogott.
Abban a pillanatban a csónak valóban mintha megakadt volna valamiben. Peti tudta, hogy nincs ott semmi, hiszen ezerszer megtette már ezt az utat, mégis, hiába feszült neki az evezőknek: egy láthatatlan fal állta az útját.
– Kapaszkodj, kisfiam, mert egy percen belül itt lesznek a delfinek, és felborítanak minket, bele a tengerbe. Egy párszor belefutottam már ebbe. Milyen kiszámítható ez a sámán!