A csarnok előtt olyan látvány fogadta Félixet, hogy a lélegzete is elállt. Egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy éppen menekül. Ahogy lenézett, a lába előtt a legkápráztatóbb holdkavicsok hevertek mindenfelé, a távoli sötétségben pedig kifeszített íjként villant fel a nemrég épült, felhőkarcoló magasságú kilátótorony, amiről még a Híradóban is beszámoltak.
– Miért szaladtál el? – rángatta meg a pulóvere ujját Nelli, aki időközben utolérte.
– Csak – felelte a fiú, és határozott léptekkel elindult a kilátó irányába.
Arra gondolt, hogy egy kicsit eltávolodik a csarnoktól, kifigyeli, hogy a tanár úr melyik holdjáró buszra száll fel, aztán majd visszamegy a szüleihez, a következő két napban pedig próbálja elkerülni a kínos találkozást.
– Ez itt milyen kő? Beleteszed majd a gyűjteményedbe? Tudod, ami hétfőn az enyém lesz! Miért vannak itt kráterek? Milyen messze van a Hold a Földtől? Az ott micsoda? Világítótorony? – Nellinek be nem állt a szája, özönlöttek a kérdések Félixre. Bárcsak lenne itt egy epres nyalóka, hogy bedugaszolja vele a húga száját! ” „A látvány azonban annyira elvarázsolta Félixet, hogy mindenről megfeledkezett. Megnézett minden apró követ, bekukkantott minden lyukba, megtapintott minden érdes kitüremkedést a talajon. Egyszer csak azon kapta magát, hogy már Nellit sem hallja. Oldalra nézett: a húga megszeppenve, síri csendben lépkedett mellette.
– Hallod, Félix… Nagyon eljöttünk.
Félix szétnézett, és döbbenten látta, hogy nincs körülöttük senki: a csarnok sem látszik már.
– Sehol egy ember – mondta Nelli. Csak a kilátótorony került kicsit közelebb. Ki tudja, mióta gyalogoltak. Ki tudja, anyáék mennyire aggódhatnak, mennyire kereshetik most őket.
– Félix… inkább nem veszem el a kőzetgyűjteményedet… az egyesről is hallgatok… csak vigyél vissza anyáékhoz! Kérlek! – Nelli keservesen sírva fakadt.
Semmi támpontjuk nem volt: Félix olvasmányaiból emlékezett, hogy ilyen nagy területen az ember képtelen tartani az irányt, inkább óriási köröket leírva sétál; ezért tévednek el iránytű nélkül a legtapasztaltabb felfedezők is a sivatagban vagy az Északi-sarkon. Körbenézett, de a kilátótornyon kívül csak a kopár pusztaságot látta. ” „– El kell jutnunk ahhoz a kilátótoronyhoz. Ott biztosan vannak emberek, akiktől segítséget tudunk kérni – Félix igyekezett megnyugtatni a húgát, aki mostanra már hangosan zokogott. – Ne félj, Nelli! Nem lesz semmi baj.
– De az a torony nagyon messze vaaaan! – nyüszített fel Nelli. – És fá-há-zo-hom is!
Félix levette a kabátját, és a húgára terítette. Tényleg hideg volt. Felgyorsította a lépteit, de a torony csak nem került közelebb. Ugyanúgy lehetett öt kilométerre, mint húszra. Nelli tuti nem fogja bírni ezt az iramot.
– Miattad van az egész! Miért kellett elszaladni? Soha nem találnak meg minket – szipogott dühösen a kislány. – Most aztán nem mész semmire a kitűnő bizonyítványaiddal, te, zseb-Einstein! Azok nem visznek haza minket! Utállak! És ha anyáék megtalálnak minket, akkor mindent, de mindent elmondok nekik! A dolgozatot is, meg hogy kihoztál engem ide, aztán eltévedtünk, és itt kellett kóborolni miattad étlen-szomjan a hidegben! ” „– Na, elég ebből! – kiabált Félix. Megállt, megragadta a húga vállát, bele akarta ordítani az arcába, hogy mennyire igazságtalan és gonosz, de aztán meggondolta magát.
– Soha életemben nem féltem még ennyire – szipogott megszeppenve Nelli. Egészen kicsinek és kétségbeesettnek tűnt.
– Nemsokára odaérünk a kilátóhoz, onnan telefonálunk a fogadócsarnokba, és értünk küldenek egy holdjáró buszt. Csak nagyon kérlek, ne sírj! Nézd inkább a tájat, vagy nem is tudom… Ha akarod, barkochbázok is veled útközben, csak hagyd már abba a nyafogást! Nem lesz semmi baj! – mondta magabiztosan, de belül persze reszketett ő is. – Én is félek egy kicsit. De megoldjuk, ne félj. – tette hozzá.
A két gyerek rendíthetetlenül menetelt a torony felé, ám közben egyre sötétebb és egyre hidegebb lett. Nelli csöndesen szipákolt, nem mert szólni, mennyire fázik. Elvégre a bátyja a saját kabátját adta oda neki…
– Ő biztosan még jobban fázik – gondolta, és ez így is volt. Úgy tűnt, hogy órák óta gyalogolnak, de a torony éppen csak egy kicsivel lett közelebb.” „– Tudod, Félix… én igazából nem is haragszom rád. – szólalt meg Nelli hirtelen.
– Akkor miért piszkálsz folyton?
– Nem tudom… te mindenben olyan jó vagy. Folyton ötöst kapsz. Mindent tudsz a kövekről, de soha nem mesélsz róluk. Én úgy örültem annak az egyesednek, hogy el sem tudom mondani!
– Persze, hogy nem mesélek, hiszen sosem kérdezel, csak csúfolódsz és undokoskodsz. Nem is hittem, hogy érdekelnek a kövek.
– Pedig nagyon szeretem őket nézegetni, amikor nem vagy otthon… Különösen az a lila tetszik, ami olyan szép átlátszós.
– Az az ametiszt. – jegyezte meg Félix.
Hirtelen egy sziréna hangja hasított át a Hold mesterséges légkörén. Felkapták a fejüket: egy holdjáró busz fékezett nagy port kavarva a hátuk mögött. Meg voltak mentve.
Anya és apa fejvesztve rohant feléjük, anya persze azonnal elkezdte:
– Mégis mit képzeltek? Majdnem belehaltunk az aggodalomba! Az egész csarnokban mindenki titeket keres órák óta! Ha egy magas, pocakos fizikatanár nem számolja ki, hogy nagyjából merre szaladtatok, sosem találunk meg titeket!
