Természetesen a drótkötélpályát próbálta ki először: felfutott az emelkedőre, megmarkolta a kapaszkodókat az indaszerű drótkötélen, elrúgta magát a földtől és már suhant is a levegőben. Repült, mint Pán Péter! Mámoros érzés volt.
– Áthozom ide a fiúkat is, és ez lesz a mi Sehol-szigetünk – gondolta.
Már vagy hatodjára csúszott le a kötélen, amikor az elrugaszkodás után észrevette, hogy valaki várja a pálya végén. Egy kutya volt az. Kis termetű, barátságos, a farkát csóválta. Peti megörült neki. Mikor földet ért, odalépett a kutyushoz, hogy megsimogassa, ekkor azonban emberi hangok ütötték meg a fülét. Egy magas lányt és két, korabeli fiút pillantott meg a csúszdánál. Hirtelen inába szállt a bátorsága.
– Nem vehetnek észre! Ha rájönnek, hogy a szomszédból szöktem ki, abból baj lehet!
El akart szaladni, de ekkor a kutyus, aki eddig csak a farkát csóválta, izgatott csaholásba kezdett, amire feléjük fordult a lány és a két fiú. Ahogy futásnak eredt, a kutya megragadta a derekára kötött pulcsiját. Peti kiszabadította magát, de a pulóver a kutya szájában maradt.” „Peti egész éjjel nem aludt. Amikor hajnalban végre elszenderült, azt álmodta, hogy átszökik a kerítés alatt a játszótérre, az árnyéka azonban beszorul a lyukba, fennakad a kerítés deszkáján, s ő anélkül jut át, láthatatlan lesz, mint egy szellem. Mikor lecsúszik a kötélpályán, ott áll a kutyus, de nem csahol, nem csóválja a farkát, nem veszi észre. A három gyerek, a lány és a két fiú, bár feléje néznek, szintén nem látják. Furcsa érzés volt, jó is meg rossz is – örült, mert ha úgysem látják, azt csinál, amit akar, annyiszor csúszik le a kötélpályán, ahányszor csak akar. Itt is maradhat örökre a játszótéren. És mégis fájdalmas, elveszett és nagyon magányos érzés volt. Szerette volna, ha a kutya megcsóválja a farkát, ha odaszalad hozzá, szerette volna megszólítani az idegen gyerekeket…
Verejtékezve riadt fel. Bár megrémisztette az álom, elhatározta, hogy visszamegy a játszótérre. Vissza kell szereznie a pulcsit – folyton ez volt rajta, ha kint fociztak. Csingiling tanárnő észre fogja venni, hogy eltűnt, ő meg nem tud majd mit mondani. Az igazat nem mondhatja, de nem is hazudhat. A tanárnőnek nem.” „– Reméltem, hogy ma is átjössz.
Peti rémülten fordult meg, mikor a kedves hang és kéz megérintette. Rémülete azonban feloldódott a lány meleg, barátságos mosolyában. A tegnapi magas lány volt, de a két fiatalabb fiú most nem volt vele.
– Ne félj, nem árulom el senkinek, hogy onnan jöttél át – mondta biztatóan, s fejével a kerítés irányába biccentett. – Csak vissza akarom adni a pulcsidat. Nana sajnos eléggé megcsócsálta, ki kellett mosnom. Átjössz érte? Itt lakunk a játszótér mellett.
Mivel Peti még mindig nem válaszolt, csak meredten bámult, a lány odanyújtotta a kezét:
– Wendy vagyok. Hivatalosan Vali, de a barátaimnak Wendy.
Peti nyelt egyet, s félénken viszonozta a kézfogást.
– Pán Péter – ahogy kimondta, meg is riadt. Ez a felnőtt, okos lány biztos ki fogja nevetni.
De nem nevette ki, meglepett kíváncsiság volt a szemében, aztán lágy, szeretetteli mosoly. Peti nagyon hálás volt érte, érezte, hogy bár csak most találkoztak, ez a lány megérti.” „Nem messze laktak a játszótértől Wendyék. Gyorsan hazaértek.
– Ez egy focimez? – kérdezte Wendy, végigsimítva ujját a pulcsin lévő nagy tizenkettesen, ahogy levette a szárítóról.
– Igen – mondta Peti büszkén –, Csingiling tanárnő varrta rá nekem.
– Csingiling tanárnő?
– Mária néni, a tesitanárunk. A barátaimmal így hívjuk, mert folyton csilingelő karkötőket hord, és hasonlít Csingilingre, a tündérre a Pán Péterből.
– Tehát az a kedvenc történeted. – mosolygott Wendy. – És miért a tizenkettes?
– Mert tizenkét éves vagyok.
– De nem örökké. Ezután tizenhárom leszel. Akkor mi lesz?
– Nem tudom, nem akarok tizenhárom lenni – mondta dacosan Peti.
– Miért nem?
– Mert a tizenhárom éves fiúk furák. És gonoszak.
– Gonoszak?
– Igen. Van egy tizenhárom éves fiú, Robi, a csapatban, akik ellen nemsokára meccset játszunk. Folyton csúfol, pedig régen rendes volt. Azóta lett ilyen beképzelt, mióta a nagyokkal focizik. Még a hangja is szörnyen megváltozott.
Wendy felnevetett.
– Csak mutál.
– Igen – bólogatott Peti –, egy mutáns!
– Nem mutáns… – Wendy alig jutott szóhoz, annyira nevetett –, mutál. Azt hívják így, amikor a fiúknak mélyebb lesz a hangjuk.” „– Nem azért változott meg a hangja, mert gonosz lett – folytatta Wendy mosolyogva.
– De akkor is gonosz lett. – ellenkezett Peti. – Barátok voltunk, és átállt az ellenséghez. Csak azért, mert ők nagyobbak és menőbbek, igazából nem is szereti őket.
– Szóval úgy érzed, hogy elárult? – kérdezte Wendy.
– Igen. Mi van, ha a többiekkel is ez történik? Ha mindenki felnő és gonosz lesz, mindenki átáll a másik csapatba. Mi van, ha én is…
– Nem leszel gonosz. Senki sem gonosz, Robi sem az. Csak… csak keresi a helyét.
– Hát akkor nagyon rossz helyen keresi.
– Idővel talán visszatalál hozzád – mondta mosolyogva Wendy –, de azért neked is tenned kell.
Peti tisztelettudóan hallgatta Wendyt, de igazából nem hitt abban, hogy Robival újra barátok lehetnek. Szörnyen bántotta, hogy Robi, akivel annyi cselt gyakoroltak együtt, most ellene játszik, és a Kalózok csapatában használja a közösen megszerzett tudásukat. Hogy ő, akinek először beszélt Pán Péterről, most kigúnyolja érte.