Panna soha nem örült még úgy ötösnek, mint ezen a ragyogó nyári napon. Naná, hiszen ez nem akármilyen ötös volt: aznap osztották ki a bizonyítványokat, és életében először jelesre zárta le a tanár matematikából.
– Csak az a fránya matek, Pannikám… Ha abból is jobb jegyeket szereznél, akkor akár kitűnő is lehetnél az év végén! Azt hiszem, korrepetálásra kellene járnod. – mondta anya még februárban, miután végignézte a félévi bizonyítványt.
Így is lett: Panna hónapokon át heti két matek különórán izzadt, szenvedett és tanult az ötösért.
– Juhéj! – sikított fel a kislány, amikor osztályfőnöke a kezébe adta a kis barna kötésű füzetet a matek ötössel.
Szinte száguldott haza, hiszen tudta, mi lesz a kitűnő bizonyítvány jutalma: anya a legmenőbb piros rollert ígérte neki, katicás csengővel és strapabíró gumikerekekkel. Első osztályos kora óta vágyott egy ilyenre, és most végre megkapja. Úgy rohant haza, hogy sietségében majdnem rálépett egy bogárra. Ijedten hőkölt vissza: ki akarna egy bogarat megölni? Közelebb hajolt, hogy megnézze a zöldes fényű, kapálódzó kis lényt a földön. ” „– Hát te? Milyen szép kis fényes szárnyad van… Nahát, és csak négy lábad! Várjunk csak, hiszen ezek… ezek nem is bogárlábak! – Panna közelebb hajolt. – Nahát! Hiszen te… hiszen te…
– Egy tündér vagyok, igen. Úgy szaladtál, hogy belém ütköztél. Jól megütöttem magam! Nézd, tiszta kék-zöld folt lettem. Legközelebb figyelj jobban! – rikkantotta az aprócska lény, és már szállt is volna tovább, Panna azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– Nem akartam neked menni, ne haragudj. De ugye nem álmodom? Te tényleg egy tündér vagy? Igazi? Éppen úgy nézel ki, mint egy nagyon kicsi kislány. A tévében már láttam ilyet, de a valóságban… Egyáltalán ez a valóság? Vagy csak álmodom? És akkor a matek ötös sem igazi? – Panna teljesen összezavarodott. A tündér eközben feltápászkodott, leporolta magát, kihúzta a derekát és a kislány szemébe nézett.
– Ti embergyerekek olyan buták vagytok! Hát persze, hogy vannak tündérek. Igaz, egyre kevesebben, mert az erdő, ahol élünk… – hátranézett, az utca végi erdő felé. Panna követte a tekintetét.” „A bokrok között, az erdőbe vezető kis ösvény torkolatánál hatalmas szemétkupacokat pillantott meg, az erdő mélyéről pedig sűrű fekete füst szállt fel.
– Jól látod. Az emberek tönkreteszik az otthonunkat. Minden csupa szemét. Sokan közülünk elköltöztek, mások elpusztultak. Kiszáradt már a patak is, ahonnan régen a vizet hoztuk magunknak. Kevés a virág, amiből nektárt szippanthatunk, szörnyű meleg van, és most ráadásul valaki felgyújtott egy halom műanyagot az erdő közepén. Azt látod ott füstölni. Én eddig bírtam… Elköltözöm. Pedig milyen szép kis hely volt ez még 100-150 éve…!
Pannának elakadt a szava. Sokat játszott a kiserdőben, de soha eszébe sem jutott, hogy ott tündérek élhetnek. Ami azt illeti, egy-két kólásdobozt ő is eldobott már játék közben. Szégyenkezve sütötte le a szemét. Ilyen figyelmetlenek lennének az emberek? A tündér, mintha kitalálta volna a gondolatát, így folytatta:
– Szerintem az emberek nem tudják, mit csinálnak. Mi pedig nem tudjuk, hova meneküljünk…” „– De mi lesz a tűzzel? – kérdezte riadtan Panna.
– El kell oltani, különben leég az egész erdő. Az állatok, a növények, minden és mindenki odaveszhet. Úgy megijedtem, amikor meggyulladt, hogy azonnal menekülőre fogtam. – A tündér hangja elvékonyodott és már hüppögött.
– Várj! – kiáltott Panna, és elővette a telefonját. 105, ezt kell bepötyögni. Vagy a 112-t? Vagy mind a kettő jó? Vagy egyik sem? Jaj, miért is nem figyelt jobban azon az osztályfőnöki órán, amelyiken erről beszélgettek? De most nem volt idő keseregni. Megpróbálta az első számot, a 105-öt, és láss csodát! A tűzoltóknál csengett ki.
– Csókolom, Panna vagyok és itt a Levendula utca végén kigyulladt a kiserdő! Tessék szíves kijönni és eloltani a tüzet, mert elpusztulnak az állatok!
– És a tündérek! – kiáltott fel a tündér kétségbeesetten.
Hamarosan sziréna hangja hasította át a fülledt nyári levegőt: három hatalmas piros kocsi is érkezett.” „Kit érdekelt már a matek ötös és a kitűnő bizonyítvány?
– Ne gyere közelebb, kislány! – kiáltott Pannára az egyik tűzoltó. – Lezárjuk a területet, gyerünk fiúk, gyorsan! – hirtelen világító sárga ruhás, sisakos tűzoltók lepték el az utcát. Panna rémülten téblábolt köztük.
– Vegyél fel! Úgy megütöttem magam, hogy nem tudok repülni! – zokogott a kis tündér.
Panna lehajolt, óvatosan tenyerébe vette a tündért, és a zsebébe bújtatta.
Egy nagydarab, bajszos férfi hirtelen megragadta Panna vállát, felemelte, és futni kezdett vele, el az erdőtől a házak felé. Egyszerre megtelt az utca bámészkodó emberekkel.
– Ejnye, kislány, hát ne állj a tűzoltók útjába! Ez nagyon veszélyes! – mondta a bajszos, miután biztonságba helyezte Pannát az egyik, pompás rózsákkal teli kert kapujában.
– Ne tessék haragudni… csak nem tudtam, mit csináljak.
– Dehogy haragszom! Nagyon ügyes voltál, hogy hívtál minket. Így kell ezt csinálni! Ne félj, pikk-pakk eloltjuk azt a tüzet! – hadarta a bajszos, és már rohant is az erdő felé, útközben megragadva az egyik vastag tömlőt, amit társai már kihúztak a kocsiból.