A tűz, a tűzoltóautók és az oltáshoz használt rengeteg víz olyan pusztítást végzett az erdőben, amilyet Panna még katasztrófafilmeken sem látott.
– Tuli, meg kell keresnünk a társaidat. Ki kell derítenünk, hova menekültek!
Ekkor a felégetett tisztás melletti száraz patakmederben megmozdult egy kő.
– Azt a leborult szivarvégit, még egy ilyen nap, és beadom a felmondásomat! – dohogott valaki a kő alatt. – Még hogy tűzoltók! Talán árvízcsinálók! Pfuj, még ilyet! – szólt a zsörtölődő hang, és Panna még egy kis köpködést is hallani vélt, mint amikor valaki sok vizet nyel a medencében, és próbálja kipréselni magából a tüdejébe jutott vízcseppeket.
– Nahát, ez Gembi, a manó! Vigyél oda hozzá, kérlek! – Tuli felkapaszkodott Panna vállára, ő pedig – miután gondosan letámasztotta a vadiúj piros rollert egy még úgy-ahogy ép fa mellé – elindult a patakmeder felé. A kövek alatt egy apró, ősz szakállú manót látott mérgesen prüszkölve mocorogni.
– Emberek! Eh! Mindent tönkretesznek, mindent megsemmisítenek, mindent elrontanak! Itt volt ez a jó kis erdő, aztán tessék…” „Gembi hirtelen akkorát ugrott, hogy hanyatt esett egy pocsolyába.
– A hétszázát! Hát te ki vagy? Mit keresel idekint, és miért nem mész haza az anyukádhoz? Abrakadabra, csak álmodtad az egészet…
Ám mielőtt még megsuhinthatta volna pálcáját, Tuli felkiáltott.
– Ne! Ne töröld az emlékeit, ő a barátunk!
– Na, de Tuli! Mióta barátkozol te… ezekkel? – olyan megvető hangsúllyal mondta az utolsó szót, hogy Panna összerezzent. – A többiek bezzeg elmenekültek. Megmondtam nekik, hogy én ugyan el nem megyek innen, mert akkor az emberek győznek, és slussz! Vége az otthonunknak, de nekünk is! A rokonaid meg gyáván elrepültek, amint felszállt az első füstfelhő. Pfuj!
– Pont őket keressük, Gembi… Segíts nekünk! Ő itt Panna, véletlenül összeütköztünk, de aztán…
– Véletlenül, mi? – vágott közbe Gembi. – Persze. Embereknél sosem lehet tudni. De bízz csak meg benne, aztán majd meglátod. Olyan, mint a többi.
– Nem vagyok olyan! – szúrta oda Panna dacosan. – Segíteni akartam, de ha ilyen undok vagy, már megyek is! – óvatosan letette Tulit egy kőre, és a roller felé indult. ” „Ahogy sejtette, Tuli utánaszólt:
– Ne menj el! – majd Gembihez fordult. – Panna hívta ki a tűzoltókat, te buta manó! Neki köszönheted, hogy nem égett le a feneked!
– Honnan tudod, hogy nem égett le? Lehet, hogy leégett, és mi közöd neked ehhez?
– Elég legyen! – toppantott Panna. – Ha ennyire undok vagy, akkor nem segítek megkeresni a többieket! Én nem csináltam semmit rosszat, nem engem kell utálni!
– Nekem ugyan nincs szükségem a többiekre! Még örülök is, hogy elmentek, legalább csend van. Ti is menjetek el, és akkor még nagyobb csend lesz.
Gembi összefogta magán a köpenyt, és visszabújt a kő alá.
– Nem tudsz vele mit csinálni, mindig is ilyen volt. Soha senkihez nincs egy jó szava. Egyszer nagyon régen megsértődött valamin, és azóta csak folytatta… mintha kötelező lenne. Gyere, menjünk tovább, hátha találunk még valakit.
– Pukkadjatok meg! – hangzott a kő alól a jókívánság.
– Pukkadj meg te! – ugrott Tuli egy dühöset. Majdnem lebucskázott a kőről, amelyen ült, de az utolsó pillanatban megrebbent a szárnya, és a levegőbe emelkedett.
– Nézd csak, rendbe jöttek a szárnyaid! ” „– Liliom! Estike! Harangvirág! – Tuli torka szakadtából kiabált, Panna pedig óvatosan kullogott mögötte, kerülgetve a tűzoltás nyomán ott maradt pocsolyákat. Nem égett le az egész erdő, de a tisztást, ahol a tündérek laktak, és körülötte a bozótost is fekete maszat borította. Siralmas látvány volt. – Tátika! Hajnalka! – semmi válasz.
A földből kiálló, feketére égett fadarabok meg üszkösen integető néhány megmaradt bokor között sötét csend honolt.
– Hé! – szólalt meg mögöttük egy ismerős, duzzogó hang.
– Na, mi van, Gembi? Mégis velünk jössz? Már nem is utálsz minket annyira? – Tuli sértett arcát fordította a manó felé, szeme villogott.
– Dehogy megyek veletek, még csak az kéne. De ha adtok valamit enni, és ha mellé még szépen kérsz, akkor elárulom, merre repültek a társaid.
Panna zsebében még ott lapult egy darabka alma, azt gyorsan odaadta Gembinek, aki azonnal rávetette magát.
– Na, hát akkor… – mondta csámcsogva. – Úgy hallottam a beszélgetésükből, hogy a szomszéd város melletti bükkösben akarnak maguknak új otthont keresni. Csak hogy ők nem tudják, amit én, aki ugye a legokosabb vagyok, már régen tudok. Hogy az az erdő sincs már!” „– Hogyhogy nincs? – kérdezett vissza Panna. Emlékezett, kicsi korában gyakran kirándultak arrafelé: apa abban a kis erdőben tanította meg arra, hogy melyik gomba mérgező, melyik ehető. Sokszor szedtek csiperkét, lila pereszkét, őzlábgombát, néha még vargányát is találtak. De tavaly óta nem voltak ott. Azóta eltűnt volna az az erdő is? Félelmetes.
– Kivágták. Slussz! Volt, nincs. A helyén most egy pláza meg egy parkolóház van. Majd jó nagyot koppannak a tündérkék, ha meglátják! Berendezkedhetnek a benzinbűzös mélygarázsban.
– Most mi legyen? – fordult Panna Tulihoz.
– Meg kell őket találnom, Panna!
– De én nem mehetek világgá veled… mit szólnának a szüleim? Valamit ki kell találnunk!
Tulinál megint kezdett eltörni a mécses.
– Na, még sír is! Ezek a tündérek folyton picsognak valamin. Nincs több almád, embergyerek? – mutatta Gembi almalében ázó, üres tenyerét.
– Nincs.
– Jellemző. Teljesen hasznavehetetlenek vagytok ti, emberek. Nézd meg, az erdőnkkel is mit csináltatok! Ki az az öltönyös, napszemüveges rém azzal a nagy fekete autóval, aki itt gyújtotta fel a szemetét ma reggel? Tán csak nem az apukád?
