– Nem! Apa soha nem tenne ilyet! És a mi autónk piros! Menjünk innen, Tuli, soha többet nem állok szóba ezzel a… ezzel a…
– MA-NÓ! Szótagoljam? Buta gyerek.
– Fogjátok már be a szátokat! – kiáltotta Tuli. – Gembi, ezek szerint te láttad, ki gyújtotta fel az erdőt?
– Ha láttam, láttam. De az is lehet, hogy nem láttam, csak hantázok! Mi közöd hozzá?
– Próbálj már meg egy pillanatra kevésbé undok lenni! – Tuli már igazán dühös volt. – Nézd, mindenki eltűnt, csak te és én maradtunk! Azt a gonosz disznót, aki ezt tette az erdőnkkel, meg kell büntetni! Ha már a társaimat nem találom meg egyhamar… – Tuli szája ismét sírásra görbült.
– Jól van, jól van! Elmondok mindent, csak ne bőgj már, mint egy óvodás embergyerek! Megáll az ész, ti állandóan hisztiztek valamin – Gembi kényelmesen elhelyezkedett egy kövön. – Tehát ma reggel idejött egy öltönyös ember napszemüvegben, egy hatalmas fekete autóval. Megállt a tisztás szélén, és a csomagtartóból kipakolt egy nagy halom szemetet, meg néhány gumiabroncsot. Aztán felgyújtotta a kupacot, és elhajtott a kocsival.” „Panna összeráncolta a szemöldökét.
– Mondd csak, Gembi… nem sántított egy kicsit ez a férfi?
– Ja, de.
– És copfban volt a haja?
– Most, hogy mondod, igen.
– Tuli, én ismerem ezt az embert! Az utcánk másik végén ő lakik abban a hatalmas házban, amit az a zöld kerítés vesz körül! Majdnem olyan undok, mint te.
– Na tessék, vannak elképzeléseim, hogy hol lenne a helye. – prüszkölt Gembi.
– A börtönben – mondta Panna nagyon komolyan. – Tuli! Haza kell jönnöd velem! Most nem indulhatunk a társaid keresésére, mert várnak a szüleim, de van egy ötletem! A parkolóházzal meg a plázával a szomszéd városban már nem tudunk mit csinálni, de ezt az erdőt még megmenthetjük, és akkor visszajöhetnek a társaid is!
– Ugyan, hagyd, Panna. Most már jók a szárnyaim, egyedül is el tudok repülni, hogy megkeressem őket. Gembinek meg eddig sem volt senkihez egy jó szava, ő maradhat itt egyedül.
– Nem, Tuli. Ha a matek ötöst megcsináltam, akkor ez már gyerekjáték lesz! Ugorj a zsebembe!” „Panna szinte száguldott haza a vadiúj piros rollerén, zsebében Tulival.
– Anya! Apa! – rontott be a házba. – Merre vagytok? Képzeljétek, tudom, ki gyújtotta fel az erdőt!
– Pannikám, hol voltál ilyen sokáig? – ugrott fel anya a konyhaasztaltól aggodalmasan.
– Már majdnem kész a vacsora! – tette hozzá apa a tűzhely mellől: éppen palacsintát sütött.
– Az a copfos pasi gyújtotta fel a szemetét a tisztás mellett, azért égett le a fél erdő! Ez teljesen biztos!
– Honnan veszed ezt, kislányom? – kérdezte apa csodálkozva.
– Csak tudom és kész. Fel kell jelenteni, meg kell büntetni! Segítetek?
– Na, de Pannikám, ez nem ilyen egyszerű… bizonyítékok kellenek, és olvastam az interneten, hogy már nyomoz a rendőrség, mert a kigyulladt szemét közt még gumiabroncsokat is találtak. Gumit pedig még tilosabb égetni, mint mást!
– Igen, tudom, anya, de higgyétek el, hogy ő volt! Látták a kocsiját a… azok, akik ott voltak, látták azt a nagy fekete autót elhajtani.
– Kik voltak ott? Mit láttak? Miről beszélsz, Pannikám? Nagyon felkavarhatott téged ez az egész, ha már összevissza beszélsz…” „– Anya, ő volt, tudom! Csak meg kell nézni, össze kell hasonlítani az abroncsokat, egészen biztosan az ő valamelyik autójáról származnak! Ez a rendőrségnek gyerekjáték, láttam egy sorozatban. Csak be kell jelenteni, hogy ő volt, és akkor kimennek hozzá!
– Pannus, nem vádolhatunk meg csak úgy egy embert ilyen súlyos dolgokkal. Hagyjuk, hogy a rendőrség tegye a dolgát! Te pedig gyere, egyél. – apa egy nagy tányérban három gőzölgő lekváros palacsintát tett az asztalra.
– Ezt most felviszem a szobámba. És ha nem segítetek, akkor megoldom én, egyedül!
Panna fogta a tányért, felviharzott a szobájába, és magára zárta az ajtót.
– Gyere Tuli, ilyen finomat még biztosan nem ettél!
Tuli kimászott a zsebéből, és a palacsintát szagolgatta. Kifejezetten jó szaga volt: édes, kicsit zsíros, pirult, étvágygerjesztő illat volt ez, nem is szag. Nekilátott.
– Nahát! Ez tényleg sokkal finomabb, mint bármi, amit eddig ettem! – szinte rávetette magát a lekváros palacsintára. – De Panna, ha a szüleid nem segítenek, akkor mit fogunk csinálni?
– Majd meglátod! Most egyél. És hagyjál nekem is, légy szíves! – mosolygott Panna.” „Másnap korán reggel Tuli arra ébredt, hogy Panna felöltözve ül az ágy szélén, és őt nézi.
– Elhiszem, hogy nagyon kényelmes az a babaágy, de most már indulnunk kell!
– Hova megyünk? Mi a terv?
– Az alattunk levő utca végén van egy nagyon régi telefonfülke, talán még működik. Arról fogom felhívni a rendőrséget, és névtelen bejelentést teszek.
– De miért nem a mobiltelefonodról? A tűzoltókat is arról hívtad.
– Mert azonnal kinyomoznák, hogy én voltam, te buta! Mit mondanék, ha kijönne ide a rendőrség kihallgatni? Hogy egy apró, ősz szakállú, durcás manó látta elhajtani a helyszínről a pasit?
– Igaz…
Tuli már mászott is be Panna zsebébe.
– Anya, apa! Elmentem rollerezni, nemsokára jövök! – kiáltott vissza a bejárati ajtóból Panna.
Anya kidugta a fejét a nappaliból.
– Reggeli nélkül?
– Csak egy-két kört megyek, utána reggelizhetünk! Muszáj a rollert lejtőn is kipróbálnom! – hadarta.
– Na jól van, csak vigyázz magadra.
– Vigyázok! – kiáltotta Panna már az utcáról, és a Levendula utca alatt húzódó Félhold utca felé vette az irányt.