– Ugord át George-ot, Peti! Gyerünk már, ugorj! Ne már, annyira béna vagy, most kezdhetjük elölről az egész pályát… – Gergő szörnyen dühös volt a testvérére. Az eddigi legnehezebb pályát akarták megcsinálni a Purple Line nevű játékban, már harmadjára kezdtek neki, de Peti folyton elvétett valamit.
– Game Over. Megint. Ezt nem hiszem el! Mi olyan nehéz ezen, csak nyomni kell azt a gombot!
– De hát én nyomtam, Gergő! Én nyomtam! – Peti a sírás küszöbén volt. Nem elég, hogy megint miatta veszett el az egész pálya, még a másnapi házi feladattal sem lesz készen, mert Gergő megint újra akarja kezdeni a játékot, egészen addig, amíg tovább nem jutnak a következő pályára. Mindig ez volt.
– Bárcsak lehetne egyedül is játszani ezt a hülye játékot! Már rég végigmentem volna az összes pályán! – bosszankodott Gergő.
– Bocsánat… Mi lenne, ha most cserélnénk? Hátha úgy jobban megy. Én leszek a metróvezető, és te leszel Poppal.
– Oké, én legalább tudok ugrani. Na, gyerünk, de most már szedd össze magad!” „– Game over. Soha nem csináljuk meg ezt a pályát! – Gergő a sarokba vágta a konzolt, és kiviharzott a szobából. Peti most már tényleg elsírta magát. Mindig ő rontott.
A Purple Line nevű játék óriási sláger volt az iskolában, a srácok szinte minden reggel azzal kezdtek, hogy összehasonlították, ki hány pontot szerzett előző nap, ki melyik pályával van már készen. Egy lila metrókocsival kellett közlekedni, a játék lényege pedig az volt, hogy a Pop nevű kis figura eljusson az iskolába.
Igen ám, csakhogy ez nem volt olyan egyszerű, mert egy George nevű, nagydarab, bőrdzsekis szereplő mindent elkövetett, hogy ez ne sikerüljön.
A játékot csak ketten játszhatták: az egyik játékos a metróvezetőt, a másik pedig Popot irányította.
Volt gyakorlópálya is, de ebben nem lehetett pontokat szerezni: Peti most ezt kapcsolta be. Házi feladat ide vagy oda, ki kellett dolgoznia azt a bonyolult ugrást, amivel George rafinált akadályán át lehetett volna jutni.” „Másnap reggel Gergő még mindig nem szólt hozzá. Úgy álltak a metró peronján, mint két idegen. Peti tudta, hogy nem lesz mivel dicsekedni, ha beérnek a suliba.
– Jééé! – Peti odakapta a fejét bátyja kiáltására.
– Nahát! Új metrókocsi! Wow, tök jól néz ki!
– Pont olyan, mint a Purple Line-ban! Teljesen lila! – döbbent meg Peti.
– Király! Na gyere, pattanjunk be! – indítványozta Gergő, miután halk szisszenéssel kinyílt előttük a metró ajtaja. – Belülről is tökre ugyanúgy néz ki, mindjárt lehidalok!
– Nem megyünk végig a kocsikon? Nézzük meg, hogy mind ugyanolyan-e! – mondta Peti felbátorodva. Úgy tűnik, a testvére már el is felejtette, hogy éppen haragban vannak.
– Naná, gyere! – a kocsi elindult, a két fiú pedig kapaszkodótól kapaszkodóig haladva ment a két kocsi közötti átjáró felé. Az azonban be volt zárva.
– Kár, pedig megnéztem volna a többit is – legyintett Gergő lemondóan.
– Gergő… nézz csak át a másik kocsiba… az a figura, aki ott ül… elég ismerős, nem?
Gergő követte Peti tekintetét, és szinte meghűlt benne a vér. A másik metrókocsiból egy nagydarab, bőrdzsekis figura vigyorgott rájuk.” „– Ez tuti csak valami félreértés lehet – hebegte Peti.
– Neked nem tűnt fel, hogy már vagy öt perce nem álltunk meg egy megállóban sem? – itt már Gergőnek is kezdett elmenni a híres bátorsága.
Eközben a bőrdzsekis a másik metrókocsiban felállt a helyéről, és az átjáróajtó felé közeledett.
– Nyugi, Peti, ha mi nem tudtunk átmenni, akkor ő sem tud átjönni ide…
– Vagy lehet, hogy mégis! – kiáltotta Peti, és valóban: George csak beütött egy kódot az átjárónál, és az ajtó már ki is nyílt. A két testvér a metrókocsi hátsó része felé kezdett futni. George utánuk.
– Ááá! – Peti hasraesett, amikor hirtelen fékezéssel megállt a metrószerelvény. George utolérte, és megragadta az iskolatáskáját.
– Erre biztosan nem lesz szükséged! – nevetett, és a táskával a kezében kiugrott az időközben kinyíló metróajtón.
– Peti! Nem hagyhatjuk, hogy elvigye a táskát, gyerünk utána! – kiabált Gergő, és George után vetette magát. Peti még éppen kifért az ajtón, a metró pedig továbbment.
Egy teljesen ismeretlen megállóban találták magukat, George pedig eltűnt.” „– Mi a fene ez? – lihegte Gergő.
– Pont olyan, mintha… bekerültünk volna a játékba. Ott az az óra, és a másik oldalon pedig a nagy kék plakát, ami mögött a játékban egy alagút van. Minden pontosan olyan, mint a tizenharmadik pályán.
A testvérek rémülten néztek körül. Pontosan annak a pályának a megállójában voltak, ahonnan napok óta nem tudtak továbbmenni a Purple Line-ban.
– De hát ez teljesen lehetetlen, Peti! Ilyen nincsen, ezt csak álmodjuk!
– Igen? Akkor hova tűnt a táskám? Azt ki vitte el? Az álommanó?
– De akkor most mi legyen? – Gergő most nem volt az a vagány, belevaló srác, aki olyan dühösen kiabált egy nappal korábban az öccsével. Ő is félt.
– Nem tudom… a játékban ennél a résznél be kell menni a plakát mögötti alagútba. Én megpróbálnám… hátha itt is azt kell csinálni.
A kék plakátot valóban nagyon könnyen félre tudták hajtani, mögötte pedig egy keskeny, sötét és roppant félelmetes alagút volt.
– Ennek a másik állomásra kell vezetnie… és ha ugyanúgy van, mint a Purple Line-ban, akkor ott lesz George a jegykiadónál a táskámmal – Peti nem habozott, már mászott is be az lyukon.
– Na mi van már, nem jössz? Csak egy alagút!