Gergőnek nem igazán fűlött a foga a vaksötét, nyirkos alagúthoz, de nem volt mit tenni: nem égethette le magát az öccse előtt.
– Nem látni semmit. A játékban legalább van elemlámpa… – nyögte, miután átpréselte magát a keskeny nyíláson.
– És mi van a világítós tolladdal? Folyton azzal puskázol a pad alatt, most végre használhatnád valami értelmesre is.
Igaz, hiszen itt a toll a zsebében! Gergő fellélegzett. Melegebb és szélesebb nem lett az alagút, de legalább már láttak is valamit. Peti viszonylag könnyedén mászott elöl négykézláb, Gergő azonban nagyobb volt, alig fért el a szűk járatban.
– Jaj ne, egy elágazás! Most merre menjünk? – Peti megállt. Jobbra vagy balra? Vajon merre mehetett George? – Add ide a tollat! Hátha hagyott valamilyen nyomot maga után.
Peti bevilágított először a bal, majd a jobb oldali járatba. Sehol semmi. Ám egyszer csak a jobb oldali alagútban, valahol messze a földön mintha megcsillant volna egy piros valami.
– Talán a kulcstartóm az. Leeshetett a táskámról. Menjünk jobbra.” „– Én nem látok ott semmit! Szerintem tuti, hogy George balra ment, a játékban is többször megy balra, mint jobbra.
– Az lehet, de ott is mindig hagy nyomokat! Jobbra megyünk és kész! – mondta Peti ellentmondást nem tűrően, és már el is indult. Már legalább húsz perce másztak, amikor egy egyre hangosodó zajra lettek figyelmesek. Hirtelen megrengett körülöttük az alagút, a zaj pedig kisvártatva fülsiketítően hangossá vált. Gergő pánikba esett.
– Forduljunk vissza! Mondd, hogy ez csak egy rossz álom, Peti, nagyon félek! – már nem érdekelte, hogy mit gondol róla az öccse. Nem kapott levegőt, és ki akart szabadulni. – Ránk omlik az egész, Peti! Nézd, peregnek a kövek a falról! Reng az alagút!
– Nyugi! Ez csak azt jelentheti, hogy már közel vagyunk a megállóhoz! Hallod? Ez a metró, most megy el mellettünk!
És valóban, a zaj, ahogy felerősödött, úgy el is gyengült, és lassan a földrengés is megszűnt.
– Az alagút végén pedig ott a fény, nézd! – valami halványan pislákolt a távolban. Talán tényleg a megálló.” „– Na mi van, öcskös, kell a táskád? Akkor vedd el! – a bőrdzsekis a jegykiadó automata tetején üldögélt nevetve, amikor a két testvér koszosan, izzadtan végre kimászott az alagútból. Gergő felbátorodott.
– Elvetted az öcsém táskáját, te aljas! Na várj csak! – Gergő az automatához rohant, és megpróbálta megragadni George lábát, de a bőrdzsekis gyorsabb volt. Hatalmas ugrással a földre vetette magát, és szélsebesen futni kezdett a mozgólépcső felé a táskával.
– Utána! Ha nem kapjuk el a mozgólépcsőn, eltűnik és jön a Game Over! Gyerünk! – Peti rohanni kezdett a bőrdzsekis után, aki már a mozgólépcsőről röhögött az arcukba elégedetten.
Már majdnem elkapta a bőrdzseki szélét, ám ekkor George egyetlen ugrással átvetette magát a másik, lefelé tartó lépcsőre.
– Ugorj, Peti! Ha nem ugrasz át te is, akkor nem tudod elkapni! Meg tudod csinálni! – kiabálta Gergő, aki időközben szintén felért a mozgólépcsőre. Peti azonban megtorpant. A két fiúval szinte száguldott felfelé a mozgólépcső, míg a bőrdzsekis a nyelvét nyújtogatta rájuk a sebesen lefelé tartó szomszéd lépcsőről. Gergő nem habozott, megragadta a korlátot és ugrott.” „– Ez az! Király vagy, Gergő! – ujjongott Peti. A bátyja a hatalmas ugrással szinte leterítette George-t. Mind a ketten elestek, Gergőnek azonban sikerült megragadni Peti táskájának az egyik pántját.
– Gyere, Peti! Ugorj te is, akkor még pont elérjük a következő metrót, és megvan a pálya! – kiabált egyre távolodó testvérének.
Peti megijedt. Ez most nem a joystick. Nem a kontroller. Nem a játék. Ez a valóság. Hogy is tanulták tesiórán a szekrényugrásnál? Lendületet venni, megtámaszkodni, aztán átlendülni. Menni fog!
Ahogy végiggondolta, már ugrott is: még csak el sem esett. Rohant lefelé, hogy segítsen Gergőnek visszaszerezni a táskát.
Mire odaért a dulakodó fiúkhoz, már a táska másik pántja is Gergő kezében volt. Peti hirtelen előrántotta a világítós tollat, és George szemébe irányította. A bőrdzsekis ettől annyira megzavarodott, hogy elengedte a táskát.
– Gyerünk, Gergő! Ott jön a metró!
Éppen csak elérték a lila szerelvényt, ami pont akkor gördült be a megállóba.
– Gergő, ezt nem vezeti senki!
Gyorsan kellett cselekedni.” „Peti vette a kezébe az irányítást.
– Ugorjunk! – még éppen időben vetették rá magukat a szerelvény utolsó kocsijára, erősen megkapaszkodva egy-egy kiálló vasdarabban.
– Most előre kell menned az első kocsihoz, és beülni a vezetőfülkébe. Menni fog? Ebben te vagy a jobb – mondta biztatóan Gergő.
Nem volt mit tenni: Peti egyik kezével erősen kapaszkodott, a másikkal pedig a hátsó szerelvény ajtaját piszkálta, hátha kinyílik. A metró eközben csak úgy száguldott.
– Ez az! Kinyílt! Előre rohanok és megállítom a szerelvényt! Mássz be te is! – kiáltott vissza Gergőnek, miután beverekedte magát a hátsó kocsiba.
Néhány pillanat múlva Gergő azt vette észre, hogy a szerelvény lassul, majd meg is áll. Sikerült!
Peti kisvártatva újra megjelent a hátsó kocsiban.
– Ez meleg volt.
– De legalább megtanultál ugrani – felelte Gergő megkönnyebbülve.
– Jöhet a következő pálya? – vigyorgott Peti.
– Naná… Csak előbb érjünk be a suliba. El tudod odáig vezetni a metrót?
– Már csak két megálló – kacsintott Peti, és elindult a vezetőfülke felé.